Sokszor indul a kapcsolat megalkuvással. Mindent, amit szeretnénk, nem kaphatunk meg, hallhatjuk másoktól akkor, amikor már mások régen megtalálták párjukat. Valóban lehet olyan, hogy hamar megtaláljuk párunkat, de az is elfogadható, ha csak később mosolyog ránk a szerencse párkapcsolat tekintetében. Min múlik ez? Higgyétek el: nem azon, hogy kit mennyire szeretnek odafent és nem is azon, hogy mennyire vagyunk szépek. Mindig azon fog múlni, hogy megtaláljuk az igazit, hogy mennyire vagyunk felnőttek. Na ez végképp magyarázatra szorul: nem az jelenti a felnőttséget, hogy elmúltál 20 vagy 40. A felnőttség önismeretet és önmagunk kijavításának megkezdését jelenti. Aki hagyott időt magának önmaga megismerésére, az időben rájött arra, hogy milyen hiányosságai vagy túlzásai vannak. Ilyenkor, ha látjuk, mik a hibáink, elkezdünk javítani vagy divatos szóval élve: dolgozni magunkon. Minél inkább javítottuk ki azon hibáinkat, amellyel mi sem akarunk együtt élni, annál könnyebben érkezhet meg hozzánk a párunk. Amikor pedig megérkezik, azt egyértelműen érezni fogjátok. Hogyan lesznek a jónak induló kapcsolatokból menthetetlenek? Úgy, hogy ha még nem nőttünk fel, akkor csak kapni szeretnénk. Aki csak kapni akar, az még gyermek. Azért fontos ez, mert valaki, aki először gyermek, idővel képes felnőtté válni. Az, aki hajlandó szembesülni gyermeki tulajdonságaival, az fog változtatni rajta, fog fejlődni. Mik is azok a tulajdonságok, amelyek gyermekké tesznek bennünket? Ezek a hiszti, a gőg, a keménység, a hitetlenség, a boldogtalanság, az önközpontúság, a határozatlanság, a kommunikációs hiányosságok, a döntésképtelenség, a túl lágyság, finomság és még sorolhatnám sokáig. Mik azok a tulajdonságok, amikor “kamaszban” ragadtunk: okoskodás, kötekedés, méltatás, bántás, incselkedés, mások kibeszélése, sértegetés, stb. Azok az emberek, akik itt megálltak, ilyen tulajdonsággal is bővelkednek. Természetesen olyan, hogy valaki teljesen gyerek maradt felnőtt korban, nincs. Pont ez a nehézsége annak, amikor egy felnőtt gyereket akarsz szembesíteni azzal, hogy gyermek. Azért nehéz, mert önérzetessé vált azzal, hogy láthatóan megnőtt és felnőttnek kéz ki. Láthatóan pénzt keres és úgy gondolja, hogy akkor elért a csúcsra. Sok minden miatt megállhat az ember a felnőtté válásában, de leginkább akkor történik ez meg, amikor valamiben környezete, kortársai fölé emelkedik és ettől úgynevezett Istentudatot él meg. Amikor egy ember megéli az Istentudatot - ami persze elválaszt a többiektől -, egy darabig megrészegül. Elhiszi, hogy felnőtt. Elhiszi, hogy Ő mindenki fölött van. Semmi gond nincs ezzel, hogy egy időre megéljük ezt az érzést, de ha beleragadunk, akkor már torzulhat személyiségünk. Meg kell tanulni kezelni azt, ha többek lettünk és azt is, ha mások kerülnek fölénk. Ezek a nehéz dolgok egy párkapcsolatban, ahol egymás mellett úgy fejlődünk, hogy néha az egyikünk fog valamiben jobbá válni, néha pedig a másikunk: ez a normális. Amikor viszont valaki azt gondolja, hogy ő mindenben fölötte van a másiknak, akkor menthetetlenné válik a kapcsolat. Menthetetlenné, hiszen miért akarnánk valakivel leélni az életünket, aki mindenben rosszabb vagy mindenben jobb nálunk? A mindenben rosszabbal élő számára örök tanítást jelentene és amellett saját fejlődését teljesen megállítaná. A mindenben jobbal élő számára pedig egy örökké tartó megalázottság veszi kezdetét. Egy ilyen kapcsolatban mindig szembesülünk azzal, hogy soha sem érhetjük fel a másikat: ezt a kapcsolatot csak úgy lehet átvészelni, ha Istent látunk a másikban, amitől pedig a másik személyisége fog torzulni. Ezt hívjuk nárcisztikus személyiségzavarnak. A nárcisztikus személyiségzavaros soha sem így születik. A környezet teszi azzá azzal, hogy elfogadják akkor is az Istenségét, amikor nagyon nem az. Elfogadják, mert tudják, hogy különben bánt: ez is egy gyermeki tulajdonság. Minden gyermek kipróbálja a határait, de van, akinek segítenek szülei és időben levagdossák a vadhajtásait; van, akinek viszont ezt nem teszik meg. Ilyenkor a szülők vagy túl fáradtak és gyengék vagy élvezik, hogy gyermekük irányítja őket. Amikor nagyon spirituálisan gondolkozunk, sokszor nem korlátozunk. Két generáció nőtt fel az utóbbi időben korlátok nélkül. A korlát arra való, hogy tereljük gyermekeinket általa. Ha nincs korlát, akkor valóban mindennel is találkozhatnak gyermekeink és maguk kell, hogy eldöntsék, mit akarnak megtanulni. Mit akarnak kivenni a társadalomból? Akinek sikerül jó utat találni, az valóban felnő, de sokkal több próbatételen keresztül vezet az útja, mint annak, akit terelgettek rajta. Akinek viszont a káoszból, a bármit befogadhatszból nem sikerül jó utat találni, az elkallódik: ez lett az eredménye a korlátok nélküli “neveléseknek”. A nevelés az vezetést jelent. Aki korlátok nélkül nő fel, az is kap személyit. Őt is elfogadja felnőttként a társadalom és ezért élni akar a felnőtt jogaival. Párt keres és bánt. Párt keres, mert neki is jár, még akkor is, ha fogalma sincs róla, miről is szól egy párkapcsolat. Miután sok ilyen felnőtt-gyermek szaladgál közöttünk, ezért őket fel kell nevelni. A felnőtt gyermek már nem fogad el a szüleitől nevelést. A felnőtt gyermek egy módon menekülhet meg, ha szerelmes lesz. Amikor szerelmesek leszünk, akkor azért a valakiért hajlandóak vagyunk megtenni bármit. Aki szerelmes és változik, az képes később is felnőni. Igen ám, de ahhoz, hogy szerelmes legyél, meg kell tanulnod ÉREZNI. Ennek hiányát éli legerősebben társadalmunk. Ebben szenvedünk, hogy nem kaptunk érzelmi oktatást. Miért? Mert szüleink is bezárták szívüket. Miért? Mert bántották őket. Akit bántottak, az bezárja a szívét. Óriási bizalom kell ahhoz, hogy újra merjünk nyitni. Aki viszont meg tudja nyitni ezeket a sebbzett szíveket, az egy FELNŐTT. A szó igazi értelmében: ezért hódít a terápia. Mindenkinek szüksége van valamilyen segítségre, akár értelmi oktatásra, akár érzelmi oktatásra, akár testi fejlesztésre, mert az ember test, lélek és szellem, minimum. Addig nem fogadhatjuk magunkba az Isteni tudatot, amig testileg, lelkileg és szellemileg fel nem növünk. Akkor várunk éretté a tanításra. Az Isteni tudat egy tanítói minőség. A tanítók első számú követelménye a tudás. A tudáshoz pedig élettapasztalattal jutunk el. Az élettapasztalat pedig a megélésekből fakad. Egy olyan anyától tanulj anyaságot, aki számodra jól nevelte fel vagy jól neveli gyermekeit. Olyan embertől tanulj emberséget, aki neked minta. Mindenben találhatunk mintákat, nem csak szüleink mintáján haladhatunk és bárkit választhatunk aktuális tanítónknak. Erről írok legközelebb.

A felnőtt ember biztonsággal halad az útján előre. Miért? Mert tudja, mit akar. Mert megvan hozzá a tudása. A gyermek pedig vezetésre szorul: nincs elég tudása, fél, szorong. Amikor felnövünk és az utunk végére érünk gyermekként, megjelenik az erő, amelyből végigéljük az életünket. Aki viszont előbb megy el otthonról, mint kellene - aki nem lett felnevelve, hiába szerette volna -, az nem minősül felnőttnek. Honnan lehet ezt tudni? Onnan, hogy szorong, fél. Aki szorong és fél, az nem lesz önálló. Nem akar egyedül élni. Nem akar egyedül felelősséget vállalni, és azonnal keres valakit, aki segít neki. A segítségkérés nem baj, de az viszont már igen, ha a segítés állandósul. Segíteni egy gyereknek szoktunk addig, amíg önállóan tudja egy idő után azt, amiben előszőr segítséget kért. A segítés ideig-óráig kell. A segítésnek az a lényege, hogy MEGTANÍTJUK valamire a másikat. A függésnek pedig az a lényege, hogy nem fogunk tanulni, mert megszokjuk, hogy így jó nekünk. A segítség - amely felnevel minket - szabaddá, a függés pedig kiszolgáltatottá tesz. Függeni azért nem jó, mert az felnőttséget nélkülöz bennünk. A függés vezet a sodródáshoz: aki sodródik, az nem dönt. Aki dönt, az meghallgat véleményeket és kiveszi belőle azt, ami őt érdekli. Aki függ, az mindent elfogad és nem integrál, nem teszi a tudással okosabbá, felnőttebbé magát, hanem választ valakit, aki meghozza helyette a döntést: ezt csináljuk gyermekként. Szüleink mögött biztonságban haladunk, akár sodródásnak is hívhatjuk. Amikor viszont már nem érezzük magunkat biztonságban szüleink mögött, akkor elengedjük őket és elkezdünk az úton egyedül, azaz nélkülük haladni. Utunk mehet bármerre, hiszen ez a térkép rengeteg lehetőséget ad a számunkra. Mehetünk hasonló úton, mint a szüleink és lehet homlokegyenest más utakat is választani. Egyet ne tegyél: NE RAGADJ LE A SZÜLEID ÚTJÁN! Miért? Mert akkor ugyanazt az életet fogod élni, mint ők. A fejlődés pedig megköveteli, hogy valamit tegyél hozzá szüleid életéhez. A szüleid választottak egy utat, amin együtt haladtatok addig, amíg gyerek voltál. Felnőttként, amikor a fecske mama kilök a fészekből, meg kell tanulni repülni. Azért, mert az eddigit elengedjük, hogy valami új szülessen, valami új jöhessen létre. Az új pedig a régiből születik, de az újnak másnak kell lennie. Aki nem választ utat, az mindig szorong, mindig fél: sosem lesz önbizalma. Sosem fog merni leválni akár a szüleiről vagy akár arról a személyről, aki vezeti. A szorongás jó. Azért jó, mert ha érzed, akkor hála Istennek nem vagy érzéketlen. Jelez számodra, hogy valamit nem tudsz. Amikor már mindent tudunk, például egy vizsga előtt, akkor már nem szorongunk, nem félünk. A félelem összetettebb, mint a szorongás, de mindegyik egy jelzés számunkra, hogy nem készültünk fel. Nem vagyunk még készek, tehát van még mit tanulnunk. A tanulás fontos a fejlődéshez. A fejlődés tesz magabiztosabbá minket. Fejlődni jó és bizonytalannak lenni rossz. A bizonytalanság pedig kiszolgáltatottá tesz minket. Aki felnő, az biztos lesz magában. Lesznek céljai és lesz hite abban, hogy meg tudja csinálni, el tudja érni, stb. Aki bizonytalan marad, azt mindig vezetni fogja valaki. Miért baj ez, ha nem akarunk felnőni? Azért, mert vannak olyan emberek, akik viszont szeretik, ha nem növünk fel. Miért? Mert könnyen vagyunk irányíthatók. Aki könnyen irányítható, az nagyon könnyen befolyásolható. Ezt kihasználják azok az emberek, akik gyengék. A gyengeség nem csak a fizikumban jelenhet meg, hanem a jellemben is. A jellem pedig ugyan korrigálható, de ahhoz előszőr össze kell törnie az embernek. Aki összetörik, azt újra kell építeni. Immár felnőttként nem a szülőknek, hanem önmagának kell dolgoznia azon, hogy megváltozzon. Ahhoz, hogy valaki változzon, kellenek a tükrök, amelyekbe belenézve nem tetszik a látvány magáról. Az az ember azonban, aki mindig elől volt és állandóan vezetett, mint Hitler, már nem fogadott el senkitől tükröt, sőt már senki sem mert számára tükröt tartani: ezért nem lehet segíteni azokon a diktátorokon, akiknek már nincs “vezetője”. Akik nem fogadnak el senkitől tudást. Azt hiszik, hogy nekik már nincs szükségük semmire. Hogy alakul ki egy ilyen senkitől nem akarok elfogadni semmit személyiség? A gyerekkori traumákból. Idáig jutottunk, hogy a gyerekkori traumákat muszáj lesz megoldanunk. Akit bántottak, az eltorzul személyiségként. Akit nem bántottak, az tisztább marad. A tiszta és a torzult személyiségek nem találják egymással a hangot. A tiszta segíteni akar a torzultnak, de a torzult viszont fölé akar kerekedni a tisztának. A torzulás tovább folytatódik. Ki kell javítani a gyerekkor sérelmeit és ki kell javítani minden torzulásunkat, hogy egészségesebb felnőtteket tudjunk adni világunknak, gyermekeink felnevelése által. Gyermekeinket pedig abból tudjuk tanítani, nevelni, amin mi keresztülmentünk. Tanítsd jobbra gyermekedet, mint amit te kaptál. Legyél jobb szülő, mint amilyen te voltál és készülj fel arra, hogy ehhez magadban vissza kell menni néha szülői hiányosságokhoz, a szülői nem tökéletességekhez, hogy saját belátásod szerint javíts azokon. Nem a szülők krtitizálása segít, hanem a gyermekeink torzulása. Ott látod a hibát magadban, magatokban. A szülők ketten ronthatnak. Mindkettőtöknek feladata a másik megvilágítása, ha úgy tetszik kritizálása a javítás érdekében. Ahol egy kapcsolatban van párbeszéd, ott mindent ki lehet javítani. Ahol már csak uralkodás, elnyomás, sértés és bántás van, abból nem tudtok jól kijönni. Van olyan házasság, amely nem az “ÉGBEN KÖTTETETT”. Van olyan, amely sajnos felbontásért kiált. Mik ennek az ismérvei? Erről írok legközelebb.