Minden ember szenved és örül, jól érzi magát és boldogtalan, de minden embernek könnyebb, ha azt látja, hogy van boldogabb és boldogtalanabb nála. Miért? Mert az érzések ugyanúgy, mint a tudások, relatívak: valamihez képest határozzuk meg magunkat. Egy csoportban lehetsz te a legboldogabb és egyben a legszánalmasabb is. Mitől függ ez? Attól, hogy te magad hol tartasz a „tanulásodban”. Hol tartasz abban, hogy miket éltél már meg örömként és mik vannak még előtted. Mindenki előtt és mögött is vannak emberek, akik mutatják az irányt. Mutatják azt, hogy miket élhetsz át nemsokára te is és láthatod őket beleragadni abba, ahol te már régen le voltál ragadva: ez megkönnyíti a haladást és egyben értelmezi a relativitást is. Amikor elkezünk haladni a tanulásunk útján, még mindent nagyon komolyan veszünk. Minden hibát megélünk fájdalomként és nagyon próbálunk koncentrálni, hogy legközelebb ne hibázzunk. Aztán rájövünk, hogy egyedül nem megy. Egyedül nem látjuk magunkat tisztán. Kívülről mindent könnyebben látunk. Rájövünk, hogy ez egy játék. A fejlődésünknek, a tanulásunknak a játéka és ezt követően már nem vesszük olyan véresen komolyan a játékot. Nem akarunk mindenáron mindent érteni, csak élvezni. Akkor már a szív is beszáll a játékba: így születik meg az öröm. Az öröm a tanulásunk csúcsa, de csak akkor értjük meg ezt, amikor már túl vagyunk az észlelés sokféleségén, pl. az értésen, a megértésen és rájövünk arra, hogy minden illúzió. Az illúzió nem más, mint valami, amiben hittünk és aztán kiderül, hogy mégsem az, aminek gondoltuk.

Amikor tudatra ébredünk, rálátunk önmagunkra. Kívülről látjuk magunkat, mint a pszichológus, akinek ez a feladata. Ha kívülről látod magad, akkor egy reálisabb képed alakul ki magadról, amelyben látod a hibáidat és látod a tökéletességedet is. A tökéletességedtől jól fogod érezni magad és kialakul egy öröm benned: ez alkotja az önbizalom alapját is. Ha kialakult egy öröm, akkor az csak egy ideig tart, hiszen egy poénon nem tudsz életed végéig nevetni, hiszen már ismered, tudod. A hibáidat pedig azért kell érzékelni, hogy ha szeretnél javulni, tudd, hogy miben kell. A hibák mindenki számára egy irányt jelentenek: abba az irányba kell haladni. Azért, mert én az egyik irányba haladok az én hibáim alapján és te a másik irányba mész, még nem vagyunk jobbak vagy rosszabbak egymásnál. A hiba megmutatja azt, hogy minden relatív. Neked a matek lesz a fontos, nekem a történelem. Akkor épp különbözni fogunk, de később megint járhatunk egy úton. Barátságok, emberi kapcsolatok mennek így tönkre, mert véresen komolyan vesszük, hogy változunk. Miért vesszük ennyire komolyan, hogy csak az a jó irány, jó út, ahol mi haladunk? Azért, mert az úton tanulunk. Minden tapasztalással bölcsebbek leszünk, de akkor, amikor benne vagyunk valamiben, el sem tudjuk képzelni, hogy más hasonlóképpen benne lehet valamiben és úgy ahogy mi fejlődünk, fejlődhet ő is. Akkor, amikor tanulunk, azt hisszük, hogy az az egyetlen csoda a legfontosabb dolog, amit ember tanulhat vagy átélhet. Mindenki ezt hiszi a saját tanulásakor. Mindenki azt hiszi, hogy amit éppen tapasztal, annál nincs is izgalmasabb, jobb. Miért? Mert ha nem érdekel valami, akkor nem tudod befogadni, felfogni. Ha nem érdekel valami, akkor csak félig vagy benne. Ha nem érdekel valami, akkor nem fog hozzád tenni annyit, amennyit szerettél volna, akkor viszont mindaz, ami boldoggá tehetett volna (a tudás), kevés lesz számodra vagy egyszerűen feloszlik, eltűnik. A figyelem segít a boldogsághoz. Aki nem tud figyelni, az boldogtalan. Az nem tud semmiben benne lenni igazán és ha csak félig vagyunk benne valamiben, az fél örömöt jelent csak. Ilyenkor alakul ki a féltékenység a fél energiából. Hogyan? Úgy, hogy Gizikével együtt elkezdünk tanulni. Gizike odateszi magát és fejlődik, szárnyal, kapja a pozitív visszajelzéseket és őt felveszik oda, ahová szerette volna. Én szintén elkezdek tanulni, de én csak félgőzzel. Kevesebb lesz a teljesítményem, a tudásom, de én is ott szeretnék dolgozni, ahol Gizike, de én nem kapok állásajánlatot. Ha nem tudom magamat kívülről látni, akkor egyszerűen féltékeny leszek Gizikére. Ha viszont látom magam, akkor mosolygok egyet azon, hogy miért is vártam magamtól azt a munkahelyet, amit Gizike megkapott, hiszen reálisan fogom látni magamban a lustaságot, a hibát. Amikor ez megtörténik, változtathatok és tanulhatok Gizike példájából, hogy a kitartó munka elvisz minket oda, ahova szeretnénk eljutni. Ha beleragadok a féltékenységbe, akkor bántó leszek. Gizikéről fogok folyamatosan pletykálni. Arról a Gizikéről mondok rosszakat, aki „helyettem” dolgozik ott, ahol „nekem kellene”. Gizike eközben boldog és megelégedett, míg én boldogtalan vagyok és nem akarok szembenézni önmagammal, hogy miért alakult így az életem.

Mindannyian éltünk már át ehhez hasonló dolgokat, de megkülönböztetni az fog bennünket régi önmagunktól, ha fölé emelkedünk a sztorinknak és változtatunk. Változtatunk és alakítunk magunkon, hogy mi legyünk mások Gizikéje, aki sikeres és boldog, mert tett azért, hogy elérje azt, amit szeretne. A tett energiát termel. A cselekedet által alakul ki bennünk az újabb cél, ami viszont mindig mozgásra késztet. A mozgás pedig lehet kétirányú, előre vagy hátra. Ha előre mész az életedben, akkor haladsz és boldog vagy: ez az öröm, ami meghatározza a haladó embert. Aki visszafelé halad, az az energiáját szétszórja. Szétszórhatod úgy is, hogy mindenki fontosabb, mint te és ezért a szándékod, hogy nekik adj, elindítja az energiádat és amit te megtermeltél, máshoz vándorol. És szétszórhatod úgy is az energiádat, hogy másról beszélsz folyton, arról, akire féltékeny vagy, vagy arról, aki túl jó hozzád: ilyenkor oda áramlik energiád. Őt töltöd, neki adsz és magadtól vonsz el. A panasz, a bántás a legnagyobb energiaelvonó. Mindenki, aki szeretné, hogy előre haladjon az élete, az magával foglalkozzon. Magának adjon imputokat azzal, hogy valakihez képest hol tart és ha szeretne ő is ott tartani, tanuljon, kérdezzen az illetőtől. Tanulni nem szégyen. Erről írok legközelebb.

Abból adunk, amink van. Jóból csak jót tudunk adni, bántásból csak bántást. Te magad döntsd el, hogy mit akarsz sugározni, adni. Azt fogod adni, amid van, akkor is, ha nem szeretnéd és akkor is, ha szeretnéd. Azok vagyunk, ami bennünk van. Az alkot minket, amit hordozunk. Ha rájössz, hogy nem tetszik az, ami vagy, alakítani tudsz magadon: változtatni, hogy ne bánts. Aki bánt, az ugyanazt fogja kapni. Állandóan bántani fognak. Ha nem érted, hogy miért történik, akkor magadba kell nézni és visszakeresni azt, hogy te mikor bántottál és hogyan bántasz. Valószínűleg észre sem veszed és nem szándékkal bántasz, de teszed, ha a bántás ott van benned: azt sugárzod, azt mondod ki. Hogy akarunk új világot építeni? Hogy akarunk bármin is változtatni, ha mi magunk nem változunk? Alakulni, változni úgy lehet, hogy magunkat megismerjük. Ilyenkor vagy tetszik, amit látunk vagy nem. Ami nem tetszik, azt átalakíthatjuk. Amikor viszont mások figyelmeztetnek arra, hogy csúnyán viselkedünk vagy nem vagyunk elég okosak, megsértődünk. Megsértődünk és visszabántunk. Valahogy azt gondoljuk, hogy a másik sem tökéletes és így nekünk könnyebb. Ha visszamondjuk a másiknak, hogy ő miben nem jó, akkor mindketten kaptunk magunkról egy képet. Ha sértettségből adtunk át egymásnak információt, akkor csak bántunk. Ha jó szándékkal tettük, akkor is kérdés, hogy a másik képes-e már befogadni azt, amit te már érzékelsz vele kapcsolatban. Van amikor elhisszük, hogy egy érett személyiséggel állunk szemben, majd amikor megsértődik, vagdalkozik és bánt, akkor rá kell jönnünk, hogy gyermek. Mindezen tulajdonságok gyermeki tulajdonságok. Minél tovább hordozzuk ezeket, annál kevésbé fognak komolyan venni, felnőttként kezelni minket. Borzasztó, amikor felnőtt emberek megsértődnek és bántják egymást. Minden háború ebből indul ki. Valaki megsértődik és öl. Aki öl, az elhiszi magáról, hogy ő a legerősebb. Aki a legerősebb, azé a hatalom. Csak egy gyermek gondolhatja komolyan, hogy ő a legerősebb, hiszen mindenki lehet erős, okos, bátor, boldog, stb., ha arra fókuszál. Amibe az energiádat hosszan beleteszed, abban fejlődni fogsz. Aki a futásba teszi, az lesz a gyors, aki még több energiát fektet a futásba, az győztes lesz. Aki győz valamiben, az elhiszi, hogy több a másiknál. Így alakulnak ki a versengések. Társadalmunk erre tanít bennünket: győzd le a másikat, legyél jobb, legyél mindenki fölött, mert akkor felnéznek réd. Mindenki fölé emelkedni nem csak hatalmat, hanem felelősséget is jelent. Amikor megkapom a lehetőséget, hogy gyermekeim lehetnek, akkor azért is választ ki engem az univerzum erre, mert valószínűleg tanulnom kell a vezetést. Tanulnom kell abból, hogy anya lettem. Tanulnom kell abból, hogy valakit vezetnem kell. A vezetés nagyon jó, ha van tudásunk, ami mentén irányíthatjuk, vezethetjük gyermekeinket és nagyon rossz, félelmetes, ha nincs tudásunk. Tudásunk alapján tudjuk vezetni azokat, akiket ránk bíztak. Ha kiderül, hogy nincs válaszom valamely kérdésére a gyermekemnek, akkor csalódik, és azonnal keres valakit, aki tud számára válaszolni. Abban a pillanatban számára ő a vezető. Amikor én féltékeny leszek arra a valakire, aki válaszol gyermekemnek, BŰNT követek el. Azért követek el bűnt, mert ha nem engedem, akkor megfosztom gyermekemet a tudástól, ha viszont engedem, magamnak kell szembesülni azzal, hogy tanulnom kell. Képeznem kell magamat vagy el fog tőlem fordulni a gyermekem. Ugyanez működik a munkában is: ha tudok segíteni, tanítani, akkor lehetek vezető. Ha nem tudok, akkor kikerülnek engem. Lehet, hogy az ego sérül azzal, hogy nem engem választanak vezetőjüknek, de legalább kapok egy jelzést magamról. Ez a jelzés segítség, ha megfelelő módon kapom: ha nem bántásból, hanem építő jelleggel történik. Aki folyamatos bántásokat él át, az előbb utóbb bántó lesz szintén. Emlékeztek még a katonaságra? A kiskatonákat mindig alázták a kopaszok, akiknek borzasztó volt az élete ezáltal. Amint ők kerültek abban a helyzetbe, hogy újabb kiskatonák érkeztek, az áldozatból átmentek a bántóba. Most már ők alázták a „kicsiket”. A bántás addig folytatódik, amíg fel nem ébredsz. Addig, amíg meg nem látod, hogy az ok okozatot teremt: ha valaki elkezdi kívülről látni magát és rájön, hogy bánt, változtathat rajta. Ha valaki nem látja magát kívülről és csak bánt és bánt és bánt, akkor előbb utóbb mindenki elhagyja. Mindenki kap jeleket, csak meg kell értenünk és aki már képes arra, hogy szembesüljön hiányosságaival, az kéri is a kritikát. Minél felnőttebb vagy, annál inkább kéred a kritikát és jól kezeled azt. A kritika segít minket reálisan látni, de nem „gyógyít” meg: nem változtat meg. Megváltoztatni csak mi tudjuk magunkat. Ahhoz, hogy változzunk, látnunk kell, hogy mások bántásai mit eredményeztek. Minden kimondott szó teremt: az is, ami pozitív és az is, ami negatív, de nem mindegy, hogy mi magunk melyiket hordozzuk. Szeretettel minden energia átalakítható. Azért találta ki a szerelmet a Jóisten, hogy csak a pozitívat lássuk meg a másikban. Aki csak pozitívat lát, az boldog. A boldog ember nem akar bántani. A boldog ember jót ad a társadalma számára. Könnyen ragadunk bele a bántásba, hiszen ha másokat bántunk, akkor nincs idő magunkra fókuszálni. Nem vesszük észre, hogy nálunk is van megoldani való. A más nehézségét látva könnyebbnek éljük meg az életünket: nem vagyunk annyira boldogtalanok, hiszen van nálunk boldogtalanabb. A boldogság relatív. Erről írok legközelebb.