Szülőként sokszor élvezettel vágunk bele a gyerekvállalásba és miután magunk is gyermekként élünk, ezért azt gondoljuk, hogy milyen jó lesz, mert a gyermeknél jobban nem tud senki szeretni. A gyermeket nem azért vállaljuk, hogy bennünket szeressen vagy akár később segítsen, hanem azért, hogy a mi bennünk felhalmozott szeretetet, tudást, hitet, erőt, bármit megtanítsunk, átadjunk Neki. Ne felejtsétek, hogy gyermekeinkben mi magunk élünk tovább: nem a lelkünk, hanem a tudásunk. Ha mi nagyon okosak vagyunk, akkor gyermekünk is azzal a tudással jön világra. Természetesen ahhoz, hogy az a tudás megnyíljon benne, nekünk kell megnyitni őket: ők a frigyládák számunka, ők azok, akik hordozzák azt, amit te és a párod megtanultatok, lehetőségként. Azért csak lehetőségként hordozzák, mert ha én gyerekként ügyesen táncolok, de ezt nem vették észre, akkor a lehetőség nem nyílik ki, elhal, mint egy virág, akit nem gondoznak: az is csak lehetőségében hordozza a szépséget. A gyermek kinyílása attól függ, hogy mi magunk mennyire nyíltunk vagy nyílunk ki. Ilyenkor saját kvalitásainkat, saját tudásainkat is megéljük. Élvezzük, élvezhetjük, hogy miket is tudunk, miben vagyunk ügyesek vagy csak szépülünk, fényesedünk. Minden, ami az „ajtó mögött található”, amit kinyitottunk, szüleink hozadéka. Ha anyukám ügyes volt a varrásban, bennem is megjelenik ez a tudás, és ha szüleim nyitottan megmutatták számomra a tanulás örömét, akkor azonnal elkezdem fejleszteni a varrástudásomat. A varrást addig fejleszthetem, amíg szeretném és akkor az én gyermekem készségként még jobb lehetőségeket örököl. A készség még nem tudás. A tudás akkor válik sajátunkká, ha gyakoroljuk. Egy verset ha elolvasnak, még csak megérint, ha megtanulom, az enyém is lesz. A tanulás segít hozzá a „birtokláshoz”. A tanulás segít ahhoz, hogy megértsük, mit jelent tenni azért, amit szeretnénk. Amit készen kapunk, az még nem a mi sikerünk. Amit hozzá teszünk az „örökséghez”, azt már sikerként, önálló sikerként könyvelhetjük el: a siker pedig csak teljesítményért jár. Hiába mondom, hogy szüleim miniszterek, ez senkit nem fog érdekelni, ha felnőtt vagyok. Amikor viszont gyermek vagyok, akkor ez a többi gyerek számára egy lehetőség, amely a gyermekek hierarchiáját felállítja. Ha szüleink felnőtt életet élnek és tesznek a felemelkedésükért, minta lesz gyermekeink számára. Ha csak élnek azzal, amit örököltek, nem fog tovább fejlődni az egyén. Amikor viszont visszaélnek azzal, amit örököltek, visszafejlődés jön létre a családokban. A fejlődés egyenes kell, hogy legyen. A családok sokszor nem látják magukat reálisan. A szüleim teljesítménye őket minősíti és nekem ad lehetőséget a továbbhaladásra. Ahhoz, hogy haladjak, ismernem kell az alapjaimat. Ismernem kell szüleimet, hogy ők miben voltak jók vagy miben voltak gyengék, hiszen ezen örökséggel indulok az életemben, hogy TOVÁBBjussak mint ők. Nem azért, hogy versenyezzek, hanem azért, mert az evolúció most is tart, nem ért véget.

A szülő sokszor gyermekeiért nagyobb teljesítményre képes. Motiváció a gyermek, akiért fejlődünk, élünk, hogy nekik még nagyobb lehetőségük legyen az életben továbbhaladni. Ha én okosodtam, nekik könnyebb lesz tanulni. Ha én felelőtlenül lebontottam az agyam, az izomrendszerem, ha bántottam másokat vagy magamat, azt is tovább örökítem: azt, amivé lettem. Ha elittam az agyam, akkor gyermekem egy rossz vagy rosszabb aggyal indulhat neki az ő fejlődésének. Tartsuk becsben, amit kaptunk, amit örököltünk és tanuljunk meg jól sáfárkodni vele. Gondoljunk gyermekeinkre, akik nemcsak a milliókat fogják örökölni tőlünk, hanem a hitünket, a lelkesedésünket, a depressziónkat, amikor nincs célunk vagy örömünk, a boldogságunkat, a lehetőségeinket is öröklik. Amikor párt választunk, önmagunk kiegészítő társát is keressük. Nem vagyunk tökéletesek, de leendő gyermekeinknek szeretnénk megadni a legjobb lehetőséget a fejlődésre. Ha kicsi vagyok, biztos, hogy valaki olyat keresek, aki nagyobb. Ha boldog vagyok, akkor valakit, aki a túlzásaimat kordában tudja tartani. Ha erős vagyok, akkor keresek valakit, aki gyenge, gyengéd. A gyermek a MINDENből - ami a szülők mindene - válogat. Ebből indul és innen halad vagy nem halad tovább. Az evolúció önmagunk fejlesztése, tökéletesítése. Mindenkinek szülei által megnyílik az út, a lehetőség a fejlődésre és felnőttként mi magunk keressük azt a valakit vagy azokat a valakiket, akik hozzánk tesznek és akikhez mi is hozzátehetünk. Így kezdődik felnőttként az adok-kapok. Gyerekként azonban mi a felnőttektől csak kapunk. Mit? Azt, amijük van. Ha hitet, akkor az volt nekik, ha pénzt, akkor az volt, ha örömöt, ha bánatot, akkor az volt. Ebből leszünk valamilyenek fiatal felnőttként. Amikor elmegyünk dolgozni, ott ismerkedhetünk meg újabb lehetőségekkel, hogy milyenné lehet még válni. Más fiatalok más szülőktől másokká válnak. Mi pedig okosan tanulhatunk tőlük, de már a felnőtt világra jellemző adok- kapokkal. Ha valaki kedves velem, biztos, hogy úgy érzem, szeretnék adni érte. Ha valaki bántó velem, ott is érezzük, hogy valamit adnunk kell érte. Hogy mit is adunk, az a mi rendszerünktől függ. Attól, hogy mit gyűjtögettünk eddig össze, kik lettünk és ezt kezdjük tesztelni, használni fiatal felnőttként. Erre lesznek reakciók, amelyből leszűrhetjük, hogy szüleinktől hozott tudásaink mennyire kompatibilisek a jelenlegi valóságunkkal. Ha nem elég, akkor tovább tanulunk: másoktól, iskoláktól, tanítóktól és időről időre újra „megpróbáljuk” önmagunkat. Megmutatjuk azt a szűkebb társadalmunknak, hogy milyenné váltunk, mit változtattunk magunkon, amelyre lesz egy visszajelzés. Ez ha tetszik, megyünk tovább az eddigi utunkon, ha nem tetszik a visszajelzés magunkról, akkor irányt válthatunk. Legközelebb arról írok, hogy milyen jelzéseknek higgyünk és hogyan folytassuk tovább saját fejlődésünket akkor is, ha a visszajelzések már nem feltétlenül pozitívak.

A szellem töltődni akar. Minden szellem tanuláson keresztül tölti magát. A tanulást táplálékként éli meg a szellem. Az a szellem, aki nem kap táplálékot, elhal. Elhal ilyenkor az agy, ami a szellem lakhelye. Elhalnak agysejtek, amelyek nem kapnak tápanyagot, vért. Amikor agysejtek halnak el, akkor butulunk. A butulást megelőzi az érdektelenség. Amikor nem kap elég vért az agy, azt már jelzi azzal, hogy nincs semmi iránt érdeklődésed. Nem hogy nem vagy kíváncsi, de még a beérkező információk sem érdekelnek: elhal az agy lassan. Előtte viszont érezhető a vágy a tanulásra: érdeklődéssel indul, kíváncsisággal. Egy gyereket minden érdekel. Azért érdekel egy gyermeket minden, mert semmit nem tud. Ilyenkor a gyermek maga a fekete lyuk. Minden odavonzódik hozzá, minden tudás. Ha érdeklődik és megkapja azt, amit szeretne, akkor szelleme töltődik, szárnyal és nyitott, érdeklődő, okos felnőtt lesz belőle. Ha nem elégítődik ki a vágya, nem kap információkat, nem segítik abban, hogy szelleme kielégüljön, akkor egy megkeseredett, buta ember válik belőle. Mindannyian nyitottan kezdjük az életünket és néhányunkat tovább nyitnak szüleink azzal, hogy tanítanak, okosítanak. Néhányunkat pedig bezárnak sajnos szüleink azzal, hogy nem tudnak válaszolni kérdéseinkre, nem érnek ránk. A gyermek ilyenkor visszahúzódik és jó esetben másból fog tanulni, rossz esetben pedig teljesen bezáródik és butul. Butul abból, ami még fel sem ébredt. Butul abból, ami még nem is minősül értelemnek és butul abból, ami kevés még. Így leszünk buták és egy idő után érdektelenek is. Ilyenkor két lehetősége van az így felnőtt embernek: vagy megmutatja, hogy mi van a fejében és erre kap visszajelzéseket, ami nem lesz, nem lehet pozitív, hisz keveset tud vagy semmit; vagy pedig elkezd játszani. A szerepjátszás nagy csapda. Azt mutatjuk, hogy okosabbak vagyunk, többek vagyunk, amit a környezetünk számon fog kérni rajtunk, hiszen azt mutattuk magunkról. Ha számon kéri a környezetünk, akkor dühösek vagyunk. Mit képzelnek, hány bőrt szeretnének lehúzni rólunk… Amikor valójában megmutatod azt, aki vagy, annyit várnak el tőled. Ha többet mutatsz, akkor többet is várnak, ha kevesebbet, akkor viszont kevesebbet követelnek. Ott pedig hiába akarsz „okoskodni”, nem lesz rá igény. Amit mutatsz magadból, arra reflektálnak. A környezet a tükör számunkra. Az a tükör, amelybe bele fogunk mindenképpen nézni. Az a tükör, amely nem torzít, csak reflektál arra, amit magunkból megmutatunk. Ha reflektál arra és nem tetszik, akkor vagy többet mutatunk magunkból, mint a valóság vagy kevesebbet, de mindenképpen torzul a rendszer bennünk. Nekünk segít a környezetünk a tükrökkel. Ha megmutatod magad, akkor el tudod helyezni magad a társadalomban. Mennyit tudok, ki vagyok és hova szeretnék tartani. Amikor ez megvan, akkor lehet tanulni. Tanulni azért, hogy több legyél. Tanulni azért, hogy okosabb, bölcsebb legyél és tanulni azért, hogy taníthass: ezt soha sem tudjuk kivenni a képletből. Előbb utóbb feljön a vágy bennünk, hogy tanítsunk, viszont nem mindegy, hogy ilyenkor már rendelkezünk-e valós önismerettel. Rendelkezünk-e azzal, hogy tudjuk: kik vagyunk, hol tartunk és ahhoz tesszük tudásainkat. A kíváncsiság van, amikor jó és van, amikor rossz. Ha egy gyermek kíváncsi, akkor nemes egyszerűséggel azt állítjuk, hogy ÉL: érdeklődő, nyitott. Ha egy felnőtt kíváncsi, akkor zavar minket. Szoktuk is mondani, hogy ne kíváncsiskodj. Hogy lehet ez? Hogy lehet az, hogy valaminek egy gyermeknél örülünk, egy felnőttnél pedig zavar minket? Úgy, hogy a gyermek üres, ezért tudjuk, hogy fel kell tölteni, ezért mindenképpen adunk számára. A felnőttnél pedig már nem áll fenn az üresség állapota: van benne valami. Nem üres, ezért ha ő „érdeklődik”, kíváncsi, akkor tőle már várunk valamit vissza. Ha érdekel, amit tanítok, adj érte cserébe. Így működik a felnőtt társadalom, ezért is szoktunk fizetni felnőttként minden tudásért. A felnőtt képzés már nem ingyenes, a gyermekeket ingyen oktatjuk. Ingyen jár nekik az, ami a felnőttnek már csak ellenszolgáltatásért van. A felnőttek néha nehezményezik, hogy fizetni kell egy információért. Néha úgy gondolják, hogy az ügyvédet felhívják, mert hiszen csak egy rövid kérdésük van, ezért csak nem kell bemenniük és fizetniük érte? De igen. Az az ügyvéd abból ad, amit megtanult: amit azért tanult, hogy azzal azt a bizonyos „cserekereskedelmet” élje, ami jellemző a felnőtt életünkre. Mi pedig azt mondjuk, hogy egy kérdés miatt elkért 50.000,- Forintot: hallatlan. Azért a kérdésért, illetve a válaszért ő rengeteget tanult. A tanult tudásunk helyez el minket a társadalomban. Van, aki jól tudja megmutatni magát, ezért sokan tanulnának tőle és van, aki viszont elrejti magát, mert nem alakult ki önbizalma, ami az önismeretből fakad. Az igazságot megmutatni felszabadító érzés, de valóban néha megdöbbentő is. Számunkra is kiderülhet, hogy jobbak vagy rosszabbak vagyunk-e valamiben kortársainknál. Miért baj az, ha nem vagyunk mindenben tökéletesek? Miért kellene mindenben tökéletesnek lennünk? A tökéletesség hatalom. Amikor mindent tudunk, már csak adni fogunk tudni és nem lesz kitől elfogadnunk vagy tanulnunk. Amikor megérkezünk a minden tudásához (fényévekre vagyunk ettől), akkor nem élvezhetjük tovább azt, hogy újabb és újabb tudásokat kapunk. Nem tanulhatunk tovább a földön,  mert nem lesz mit. Kijárjuk a föld nevű osztályt. Ha azt kijárjuk, egy új osztályt mutatnak, ami a bolygók közül a következő: olyan, mint az iskola. Újabb osztályba léphetünk. Megint elindul egy izgalom. Mit fogunk ott tanulni, miket ismerhetünk meg, hogyan élnek az új bolygón az ott élők és egyáltalán hogy néznek ki, milyenek? Csupa izgalmas kérdés, amely újra kíváncsivá tesz minket a továbbtanulás felé, de ez csak akkor kellene, hogy felébredjen bennünk, amikor már a föld nevű osztályt végigjártuk. Amikor itt már nincs mit tanulnunk, mert az újabb osztály felé való vágyódás elvisz minket a földről. Nem tudunk fókuszálni az itt megtanulhatóra, mert izgalmasabb lett a következő osztály. Ha izgalmasabb, az nem baj, de nekünk felnőtteknek kell a gyermekeknek elmagyarázni, hogy ha ügyvéd akarsz lenni, akkor először az általános iskolát jól végig kell járni, majd a középiskolát nagyon jól végig kell járni, hogy egyáltalán elkezdhesd a jogi tanulmányaidat. Aztán szakvizsgát kell tenned és az élet iskolája fog jogilag tovább képezni. A tanulás fontos, izgalmas és jó akkor, ha a helyeden vagy. Elsősként ne a nyolcadikra vágyjál, mert úgysem értenéd. Legyünk a helyünkön és onnan tanuljunk tovább, ehhez viszont fel kell ébreszteni a szülők felelősségét, akik olthatatlan vágyat mutathatnak gyermekeiknek a tanulás iránt és kiolthatják minden vágyukat a tanulás felé: ez a szülői felelősség. Erről fogok írni legközelebb.