Mindenkinek szüksége van egy kiegészítő társra. A kiegészítés azáltal jön létre, ha megértem, hogy én mit teszek bele az egészbe: önismeret. Amíg nem tudom saját tudásomat, saját értékemet, addig azt hoz a másik a párkapcsolatba, amit akar. Ha én ismerem magam, akkor „csak” ki szeretném egészíteni magam. Ha viszont nem ismerem magam, akkor ahogy írtam, bármit és bárkit elfogadok társként, csak legyen mellettem valaki: ezt hívjuk párfüggésnek. A párfüggés csak és kizárólag akkor alakul ki, ha nem ismerjük magunkat, ezáltal nincs önbecsülésünk. Az önbecsülésnek viszont meg kell születnie akkor, ha egyensúlyban lévő párkapcsolatra vágyunk. Az egyensúly akkor alakul ki, ha két ember együtt alkot egyenlő arányban egy egészet. Az egész pedig két félből áll, melynek egyik fele a fele-ség, másik fele a férj. A két fél egyensúlyt jelent. Ha bármelyik irányban eltolódunk, máris egyensúlytalan kapcsolatok jönnek létre. A párfüggőség nem lehet egyensúly - tehát harmónikus kapcsolat -, meg aki függ a másiktól, az fél, hogy egyedül marad. Aki pedig fél, hogy egyedül marad, az nem biztos magában, nem ismeri eléggé vagy egyáltalán önmagát. Az önmagát nem ismerő ember sérülhet. A sérülés abból adódik, hogy miután tudja, úgy tudja, hogy szüksége van valakire, hogy egésszé váljon, ezért nagyon nyitottan megy bele egy kapcsolatba. A nyitottság jó, ha már ismerjük magunkat. Nyitottan igazán meg tudjuk mutatni azt, akik vagyunk és ez valószínűleg kivált valamit a másikból: valamit, ami vagy érdeklődés vagy érdektelenség. Ilyenkor tudjuk, hogy van-e értelme tovább próbálkozni vagy nincs. Minél tovább próbálkozunk úgy, hogy a másikban nincs érdeklődés, annál kevesebb energiát viszünk tovább egy másik próbálkozásba: „ne szórjátok a gyöngyöket a disznók elé”. Ha még nem ismerjük magunkat és így indulunk el ebben a párkapcsolatban, akkor a sérülésünk lehet nagyon nagy, hiszen azt fogjuk érezni, hogy jó együtt valakivel, mert együtt biztonságosabb, együtt többek vagyunk és ha a másik még nem párt keres, csak aktuálisan valakit, akkor bizony komoly sérüléseket szerzünk. Mi által? Leginkább azáltal, hogy elhittük, hogy csak együtt tudunk többek lenni: így alakul ki a függőség. Ráadásul a függőséget még táplálja, hogyha a másik nem emel fel minket, nem beszél erényeinkről, nem segít önmagunk megismerésében, hanem csak lenyom. Lenyom és ezáltal kerül Ő pozícióba. Ha a másik az én lenyomásommal kerül fölém, akkor sajnos nem volt több nálam, tehát mit tudna hozzám adni? Semmit, viszont elvenni tud. Azt a párkapcsolatot hívjuk építő jellegű párkapcsolatnak, amiben több lettél. Gondold végig, hogy a kapcsolat előtt ki voltál és hogy ahhoz képest több vagy-e. Ha igen, akkor kaptál a párkapcsolattól. Ha nem, akkor gondolkodj el. A párkapcsolat mindig épülésünkre kell, hogy legyen, de már a 20. századtól azért alakult ki a leépülés, mert fél felnőttként kezdtünk el párkapcsolatokat. Olyan fél felnőttként, akiket a szülőknek nem sikerült felnevelni. Olyan fél felnőttként, aki nem engedte szüleiknek, hogy felneveljék őket: ennek eredményeként keveset tudunk, keveset érzünk és a testünk is egyre silányabb lett. A szülők szerepe jóval nagyobb a társadalomban, mint megszülni egy gyermeket. A megszületés után kell leginkább törődni gyermekeinkkel. Mikor? Amikor 14 óra munka után hazaesünk és még a háztartást is rendben kell tartani? Mikor, amikor a munkában és a párkapcsolatban (amelyek alapjai az életünknek) sem tudunk helytállni? Mikor tudnánk időt szánni gyermekeinkre? Hogyan tudunk adni nekik és miből? A mai generációknak ez a legnagyobb hiányossága. Nincs eltöltött idő feléjük, nincs lehetőségük így tanulni a szülőktől és nem nőnek fel ezáltal. A felnőttség időről időre egyre több tudással jár. Mi pedig egyre kevesebbek leszünk, hiszen a munka is kivesz belőlünk és a párkapcsolat is egyre többet követel. Hol marad ebben energia a gyermekekre? Sehol. Igen ám, de most ezek a „gyermekek” kezdték a párkeresést. Ezek a gyermekek, akik egymást „nevelték” fel abból, amit ők is kaptak. Jó esetben kiegészítik egymás hiányosságait, rossz esetben pedig - ami tendencia - elvonnak egymástól. Így alakul ki az energiavámpír fogalma. Az energiavámpír csak más energiájából, tudásából, hitéből táplálkozik. Nincs saját energiaforrása. Hogy alakul ki a saját energiaforrás? Úgy, hogy aki felnő, megkapja a szabad akaratot és teremt annak minden felelősségével. Aki viszont nem nő fel vagy nem hajlandó felnőni, az nem kapja meg a szabad akaratot és nem tud teremteni. Ilyenkor ráfüggünk valakire, aki viszont „eltart”. Ha téged még eltartanak, akkor mindegy, hogy hány éves vagy, nem nőttél fel vagy visszaminősítetted magad gyerekké. A gyerek viszont sértődős, hisztis, bántó, boldogtalan egyedül, stb. Mindig a másiktól fogja várni, hogy boldoggá tegyék. Nem tud egyedül működni. Amíg szülőként az, hogy segítjük gyermekünket és felnevelhetjük, adhatunk neki: örömöt okoz, úgy a felnőtt társunkkal szemben már nem mondhatjuk el ugyanezt. Nem okoz örömöt, ha a társad „popsiját kell kitörölnöd”, nem okoz örömöt, ha társadat kell a matematika, az irodalom rejtelmeire tanítgatnod és nem okoz örömöt, ha a társaddal nem tudsz felnőtt módjára beszélgetni. Az önismeret nagyon fontos. Ha tudod, hogy ki vagy, miben vagy jó és miben van hiányod, akkor úgy keress párt, hogy mit szeretnél kapni és mit tudsz érte adni. Aki nem tud adni, az még gyerek: mindegy hány éves. Aki viszont csak ad, az pedig már elérte a teremtését és már vagy anya-, vagy apastátuszban van. Ilyenkor anyaként vagy apaként csak adunk. Azért adunk, mert a gyermekek úgy nőnek fel, hogy csak kapnak. Az normális is, ha viszont találkozol egy apával, aki párkapcsolatot keres, csak adni fog. Egy igazi apa csak ad. Az a párkapcsolatban nem jó Neked, mert egy apa mellett csak gyerek lehetsz. Először élvezni fogod, hogy csak kapsz, majd egy idő után - mint egy kamasz - te is szeretnéd megmutatni magad. Ott szokott véget érni a felnőtt gyerek kapcsolat. Minél jobb párkapcsolatra vágysz, annál inkább törekedj a felnövekedésre. Felnőni csak akkor fogsz, ha szembesíted magad a függő kapcsolataiddal. Függsz-e még szüleidtől, tanáraidtól vagy valamely régi vagy meglévő kapcsolatodtól? Ha igen, akkor nézd végig, hogy mit adnak neked, mert abban hiányod van. Ha hiányzik a törődés, akkor abban nem vagy még felnőtt: kevés a „törődés” benned. Addig kérjük a törődést vagy bármi mást, amíg megelégedünk. Ilyenkor feltöltődött a rendszer és kipróbálhatjuk, hogy milyen az, amikor már mi is tudunk törődni. Így növünk fel lépésről lépésre és így leszünk alkalmasak felnőtt párkapcsolatra. A felnőttek már nem függők. Mindenki, akinek függősége van, az valahol, valamiben elakadt vagy visszaminősült gyermek. A függőségekről írok legközelebb.

A párkapcsolat két emberen múlik. Sokszor gondoljuk, hogy mi magunk nem vagyunk alkalmasak egy párkapcsolatra, mert már a sokadik sikertelenégen jutunk túl, de valahogy ezt az egyszerű tézist nem gondoljuk végig, hogy a másik ember sikere vagy sikertelensége is bekapcsolódik az életünkbe. A másik ember energiái is bekapcsolódnak és együtt mozgunk onnan. A párkapcsolat: egyesülés,  egyesülés jó és rossz energiákkal. Egyedül megszoktál valamit és olyanná váltál, amilyen energiákkal, információkkal, érzelmekkel látott el a közeg, amiben felnőttél. Energiában gazdag közegben felnőni: békés, okos, értelmes, érzelmes emberré tett téged. Lehúzó energiában pedig pont az ellenkező irányba haladtál volna. Mindenkit a közege befolyásol és természetesen mindenki hoz valamit a genetikáján keresztül is. Ezek az energiák összeadódnak és kijön egy átlag, ami téged jellemez. Ha ismered ezt az átlagot, azaz önmagadat, akkor tudod, hogy kihez keresel párt. Tudod, hogy kit szeretnél magad mellé. Ez már tudatos párválasztás, minden más szerencsejáték. A szerencsejátéknak az eredménye mindig hiány. Mindig kevesebb leszel benne. Ott sohasem lehetsz igazán győztes. Amíg nem ismered magad, csak próbálkozol. Hátha Ő vagy, hátha egy másik Ő lesz hozzád való. Az emberek viszont a mérhetetlen nagy hiányaik miatt egy kis kedvességhez, egy kedves szóhoz is elkezdenek kötődni. A kötődések viszont megsebezhetnek minket. Amikor kötődsz hiányból, akkor függsz. Minél inkább függsz, annál inkább adod fel az igényeidet és előbb utóbb önmagadat is. A kötődés jó, ha mindketten szeretnétek, de aki függő, az nem egyenrangú párt választ maga mellé, hanem domináns párt. A dominancia fontos, de elnyomássá válhat. Mindenkinek dominanciát kell mutatni egy párkapcsolatban, de mindenkinek a saját területén belül. Női és férfi dominancia is létezik. Aki a női dominanciát éli férfiként, az a házvezetésben, a gyereknevelésben éli ki magát. Fordítva pedig, aki családfenntartó szerepben tetszeleg nőként, az férfidomináns. Itt megcserélődtek a szerepek és mégis tud működni egy kapcsolat, mert belül az egységben egyensúly van. Amikor viszont női - női vagy férfi - férfi dominanciával állunk szemben, akkor kakaskodunk. Mindenki ugyanarra a szerepre pályázik. Mindenki ugyanazt szeretné megélni az életében. Együtt így nem fog menni. A párkapcsolat segítségére írom a következőket. A jóisten azért találta ki, hogy nő és férfi legyen az ember, hogy megkülönböztessen minket. Nem a versengés miatt, hanem azért, mert két dudás egy csárdában nem fér meg. Az ember szeret párban élni, mert az kiegészítést, kielégítést hordoz magában. Az ember viszont nem szeret olyan kapcsolatban lenni, ahol állandó harc van. Miért nem tud ez egyértelművé válni az első napokban, hónapokban, ismerkedésünk alatt? Azért, mert ha nagyon nagy hiányunk van, egyből elkezdünk kötődni: akkor viszont függünk. Addig függünk, amíg fel nem növünk. Utána már csak szeretnénk kiegészíteni önmagunkat társunkkal: azután már tudunk reálisan látni. Meg tudjuk ítélni a kapcsolat elején, hogy milyen paramétereknek felel meg a másik és azt is, hogy vajon mi tudjuk-e hozni a másik által felállított „követelmény rendszert”. Ha igen, akkor sikerül a kapcsolat és ahogy egyre jobban nyitjuk meg magunkat benne, úgy mélyülnek az érzelmek bennünk. Ha nem, akkor gyorsan kiderül, hogy nem egymást keressük és el kellene engednünk egymást, de sokszor nem megy: nem megy az elengedés. Nem megy az, ami egyébként logikailag könnyű. Azért nem megy, mert nem csak értelemmel kezdünk kapcsolódni, hanem szívvel, azaz lélekkel és a testünkkel is. A testünk képes fizikai kapcsolatra. Érezzük a kémiát, a vonzalmat és a szexualitást. Ez is egy nagy erő ahhoz, hogy kötődjünk, főleg, ha a test is régóta hiányban van. A test vonzalma közben minden vér a nemiszerveinkbe áramlik és ha nincs elég vér a testünkben, akkor bizony nem tudunk érezni és gondolkozni sem tovább. Ösztönösen cselekszünk, mint az állatok és a kielégülés kötődését hozzuk létre. Ha egy kicsit több vér áramlik testünkben, akkor a testi vágyat visszafojtjuk és engedjük, hogy a szívünkkel is érezzünk. Engedjük értelmezni a szív jelzéseit. Engedjük, hogy igent vagy nemet mondjon bennünk a lélek. Amikor a lélek hiányban van, akkor szintén két jó szótól erős kötődés indul el és nem tud reálisan dönteni a szívünk: függővé válunk érzelmileg. Amikor viszont minden vér jó helyen kering bennünk, akkor agyunk is beszáll a döntéshozatalba. A jó döntéshez kell a testünk, kell a lelkünk és kell a szellemünk is. Ezeket viszont ki tudjuk kerülni, ha az Isteni tudatunk jelez. Az Isteni tudat az, amikor még nem is ismered, nem érintetted, még csak nem is beszéltetek egymással és tudod, hogy ő az. Amikor ezt érzed, meg kell róla győződnöd, hogy a másik is felébredt-e ennyire és ő is képes-e az Isteni tudatot segítségül hívni, mert sajnos van, amikor a „valós” párod még nem ébredt fel, akkor nincs Isteni tudata: nem kapcsolódik hozzá. Azért veszélyes ez, mert ha „kijelentésed” volt, azaz érzed, hogy Ő lesz a nagy Ő, akkor szintén el kezdesz kötődni. El kezdesz kötődni, mert tudod, hogy ami belőled jön, az valós. A te megélésed valós, de lehet hogy a másiké nem. Ahhoz, hogy kijelentés - tehát egyértelmű jelzés - alapján kötődj, kell az őszinteség. Itt már egyértelműen kitárulkozunk. Jelezzük valós érzéseinket és ha a másik nem ott tart, akkor nem horgonyzunk le. Vajon fogunk-e sérülni ilyenkor? Vajon megbánjuk-e, hogy elmondtuk érzéseinket? A válasz egyértelműen igen, de az igazi válasz egyértelműen az, hogy sokkal kevésbé fogsz sérülni, mint ha belemész egy talán játékba, amelybe beleragadsz és örökké szenvedsz benne. A kötődés jó, ha két irányból történik és kötődni csodálatos, ha biztonságban vagyunk benne, de a kötődést csak akkor indítsd el, ha megismerted az érzést a testedből vonzalomként és a lelkedből érzelemként és a szellemedből értelemként egyaránt. Ha ez működik, akkor az Isteni tudat ráhelyezi a pecsétet a kapcsolatra és legalizálja azt: az elköteleződést legalizálja, az elköteleződést Isten szent színe előtt: Isten színe előtt, aki a tanú. Nem Ő a házasság szerzője, Ő a tanúja annak, hogy ti úgy döntöttetek, hogy egész életetekben együtt szeretnétek haladni. A tanú szerepe rendkívül fontos. Te sem vállalsz tanú szerepet olyan dologban, amivel nem értesz egyet. A tanú hitelesít valamit. A tanú az Isten. Az Isten pedig segít abban, hogy megőrizzük döntésünket. Megőrizzük elköteleződésünket, mert ha ez sikerül, akkor olyan csodát élünk meg, ami csak a hosszú párkapcsolatban jelenik meg. Történetesen az, hogy KIEGÉSZÍTJÜK egymást. Lehet, hogy sokatok számára ez a szó még üres, tartalom nélküli szó, de a hosszú együttlét alatt töltődik meg tartalommal: mi töltjük meg tartalommal. Mi döntjük el, hogy az életből számunkra mi lesz a fontos. Mi akarjuk megélni azokat a dolgokat, amelyeket együtt hozunk meg döntésként. Mi egyezünk meg dolgokban és mi döntünk úgy, ha valamiben újra tervezünk. Az együtt csodája a hosszútávban rejlik. Minél több ember éli végig házasságban az életét, annál több mintánk lesz benne. Minél kevesebben vannak, akik végig élik együtt az életüket, annál nehezebb jó mintát keresni. A házasság egy szövetség, amelyben együtt hozunk döntéseket. Döntéseket, amelyek súlya immár eloszlik, így az energiánk - ami viszont összeadódik - gyorsabban teremt. Gyorsabban tudunk egy akaraton teremteni. Gyorsabban tudunk egy akaraton két energiából létrehozni valamit, de ha nem egy akaraton vagyunk, akkor a párkapcsolat inkább gátol, mint segít: erről írok legközelebb.