Pusztán azért, mert nem jó tapasztalatunk volt valakivel: valaki bántott. Valaki nem úgy reagált ránk, ahogy jól esett volna. Nem megsértődünk, ez több, jóval több, elzárjuk magunkat, levédjük magunkat másoktól. Amíg gyermekek vagyunk, nem tudjuk kontrollálni, hogy ha elzárkóztunk valakitől, akkor lehet, hogy mindenki felé bezáródtunk. Azt, aki bezáródik, nem érik el az ingerek: ez az autizmus. Bezárkózhatunk már magzati korunkban is és bezáródhatunk később gyermekként vagy akár fiatal felnőttként is. A bezáródás önmagában nem baj, ez egy önvédelem. Akkor van probléma, ha nem tudjuk megnyitni utána azt a gyermeket vagy felnőttet. A gyermek nem tud magán dolgozni, hogy nyitottabb legyen. Észre sem veszi, hogy zárt. A felnőtt már kaphat információkat magáról, amiért tud róla, hogy zárt. Ő legalább már a diagnózist érti. A mi feladatunk, a társadalom feladata, hogy kialakítsunk egy kapcsolatot ezekkel a gyermekekkel vagy fiatal felnőttekkel és kialakítsuk a bizalmat. Ha ezek az emberek valakiben megbíznak, akkor már nem teljesen zártak. Addig, amíg nem hajlandóak senki felé nyitni (és ez a mi feladatunk), nem kommunikálnak, nem “élnek”. Az autizmus nagyon sokrétű. Sok mindenfelé lehetünk zártak. A társadalmunk általában autisztikus vonásokat hordoz. Ha gyerekként a matektanár nem tudta felkelteni az érdeklődésemet a matek felé, akkor autistaként működöm a matematikával szemben: nem vagyok nyitott felé. Ha én felnőttként akarok változni, akkor megértem, hogy hol tartok matekból és fejlesztem a tudásom. Minél többet tudok belőle, annál inkább érdekel. Minél nyitottabb leszel valami felé, annál biztonságosabban érzed magad világunkban. Nem tudni valamit kellemetlen, kínos. Akkor is képesek vagyunk elzárni magunkat, ha kicsi a tudásunk, nehogy megítéljenek ez alapján. Amikor viszont nem láttatom a hiányaimat, nem tudnak segíteni nekem és fennmarad a hiány, amitől azt a “védelmet”, azt a zártságot fenn kell tartanom. Ha elbújok, soha sem leszek több. Ha azon szorongok, hogy mit fognak gondolni rólam, akkor ezt az állapotot konzerválom. Kijavítani magunkat úgy tudjuk, hogy megnyitjuk magunkat és láttatjuk a mindenkori tudásunkat és hiányunkat: azon aztán változtathatunk. Ma már mindenkire különböző jelzőket aggatunk. Nincs ma már olyan, hogy normális. Autisták, SNI-sek, ADHD-sok, stb. vagyunk. Mindenki szenved valamitől és mindezeknek az az alapja, hogy valamennyire elzártuk magunkat, hogy NE SÉRÜLJÜNK. Miért félünk annyira a sérülésektől? Azért, mert rájöttünk, hogy a bántások ahogy beérnek a testbe, megbetegítenek minket. Beteg a társadalom, mert bánt a társadalom. Sokszor már észre sem vesszük, hogy bántunk. Sokszor már mi magunk is immunisak vagyunk a bántásokra, de ez csak úgy lehetséges, ha elzártuk magunkat. Olyankor hiába mondja a magáét a tanárod és szid, mint a bokrot, nem megy be semmi. Ilyenkor a következménye az, hogy nem is emlékszel, hogy miért szidott, mert kikapcsolsz. Minél inkább kikapcsolunk, annál kevésbé érnek impulzusok. Ha nem érnek impulzusok, érzelemszegények vagy akár érzéketlenek leszünk. Erre ismét vannak szindrómák, amellyel megbélyegzünk embereket. A nárcisztikus a fő kedvenc most. A nárcisztikus jelző sok jellemzőből kialakult tünetegyüttes. Amikor minden tünetegyüttest hordozunk, akkor nárcisztikus személyiségzavarról beszélünk. Egyébként pedig ahhoz, hogy életképesek legyünk, rengeteg jellemzőjét kell ismernünk és élnünk a nárcisztikusnak. Nincs jó vezető, aki nem hordoz ilyen személyiségjegyeket. Az autizmus pedig CSAK elzáródás, bezáródás mások felé vagy akár világunk felé. Minél több terület felé vagyunk bezártak, annál inkább élünk autizmussal, minél kevesebb felé, annál kevésbé hívjuk magunkat autistának: helyette autisztikus vonásokat hordozunk csak. Ez szinte mindenkit érint és ez főleg azért alakul ki, mert nem tudunk megbízni senkiben, mert csalódtunk. A csalódás GYÓGYÍTHATÓ. Fel kell venni valakivel vagy valakikkel a kapcsolatot. Minél zártabb valaki, annál nehezebben lehet az érzékelését beindítani. Ne jussunk el a teljes bezáródásig. Segítsünk embertársainkon, hogy ne bántsuk őket azért, mert mások. Legyen türelmünk egymást megismerni és legyen türelmünk egymásnak segíteni. A segítség könnyű, ha van idönk. Ha nincs időnk, akkor elfogyott az energiánk. Minél kevesebb az energiánk, annál kevésbé vagyunk toleránsak és így ez akár ördögi körré is válhat, hacsak nem kezdjük meg fejleszteni az energiát. Hogyan? Továbbra is mozgással. Ami mozog, az energiát termel. Ilyenek a szélerőművek, ilyenek az atomreaktorok, ahol az atom mozgása termel energiát. Ilyen a vízerőmű, ahol a víznek a sebessége adja az energia mennyiségét és milyenségét és ilyenek vagyunk mi is. Amikor egy gyerek futkározik, sokszor leültetjük a TV elé, hogy NYUGODJON le. A mozgás mindig energiát termel. Mindegy, hogy fiatal, idős, gyerek vagy felnőtt: MINDIG ENERGIÁT TERMEL. Ha én szülőként gyengébb, fáradtabb vagyok, akkor ne a gyerekemet vigyem edzésre, hanem magamat. Akkor nem kell lefolytani utána a gyerek túlzott energiáit. A felnőttek el vannak lustúlva. Azért, mert gyerekként túl sokat vártak tőlük. Rengeteg az iskolában eltöltött passzív idő. A passzív idő megöli az energiát, kisül. Amikor felnövünk és azt látjuk, hogy túl sokat várnak tőlünk a munkában, elkezdünk edzeni. Ma már viszont annyira sokat várnak néha tőlünk, akár napi 14-17 órában, hogy nincs mikor edzenünk. Ha nem edzünk, nem tudjuk fejleszteni az energiánkat. Ha túl sokat dolgozunk és elfáradunk, nem bírunk már edzeni. Ugyanezt tesszük gyermekeinkkel is. Túl sokat várunk tőlük edzés, kordinált mozgás nélkül vagy annyira sokat várunk tőlük, hogy mindenben legyenek tökéletesek: ami a tanulásra és a munkára is kihat. Ha túl edzük magunkat, nem lesz elég energiánk a tanulásra. Ha kevés az edzés, szintén nem lesz elég a tanulásra. Az arany középút az egyensúly. Erről írok legközelebb. Arról, hogy hogyan találhatjuk meg saját egyensúlyunkat testünkben.

Először is miért engedünk be bántást? Mert azt hisszük, hogy ha szüleink, nagyszüleink bántanak, azt mindenképpen el kell fogadni. Aztán azt hisszük, hogy ha tanáraink, később főnökeink, vezetőink bántanak, szidnak, azt is muszáj befogadnunk és leginkább a párjaink bántásait fogadjuk még be. A bántás egy hiányból fakad. Ha a szeretet elfogy, kimerülsz, akkor már csak szeretethiány van benned, amiből ha megnyilvánulsz, az bántás. Ha az öröm elfogy, kimerülsz, akkor örömtelenség, boldogtalanság van benned, amiből bántasz. Az öröm nem tart örökké és a szeretet sem, de állandóan újra tudjuk tölteni: pont, mint a benzint az autóban. Az öröm megöli a ráksejteket: azokat a sejteket, akik bántásból születtek. Akkora a rezgéskülönbség, hogy harcolni fognak egymás ellen és az öröm, a szeretet valóság, míg az örömtelenség, szeretethiány, nem egy energia, csak annak a hiánya. Nincs létjogosultsága, csak mi adunk neki energiát azzal, hogy hiszünk benne. Mi hiszünk a rosszban. Mi hisszük, hogy a bántás egy energia. Létezővé tesszük a hitünkkel. A hit pedig hegyeket mozgat. Higgyünk abban, ami igaz, ami valós, ami létezik és ha hitünket ki szeretnénk terjeszteni valami újra, akkor ne a félelemből tegyük. Ha a feltalálók attól féltek volna, hogy mi lesz, ha nem tudnak semmit feltalálni, akkor a semmi kapott volna energiát. A semmi pedig ürességet jelent. Az ürességgel - ami félelemből születik - helyet biztosítunk testünkben valaminek, ami ott születhet. Az ürességet mindig betölti valami. A hiányt betöltjük tartalommal. Minél több a hiányunk, annál inkább fog betöltődni tartalommal. A hiányt lebontással érjük el a testünkben. Azt viszont, hogy utána mit szülünk a helyére, mi magunk hozzuk létre. Lebonthatjuk a rákot, de ha félünk, utána újra hiányból teremtünk a testünkben. A hiány az üresség, a fél-elem. A félelem pedig alacsony rezgésű információkat képes befogadni, mint bántás, verés, szánalom, butaság, stb. Minél alacsonyabb rezgésű információt fogadsz be magadban, annál inkább sérülnek sejtjeid általa. A bántás rongál. Már amikor bántanak, érzed, hogy ez fáj. Érzed, hogy valami sérült benned. A sérült sejtek pedig nem képesek a tökéletes szeretetet vagy a tökéletes örömöt befogadni. Biztosan láttál már olyan embert, aki mindig szomorú vagy feszült, ideges. Az ő sejtjei nem képesek egyből szeretetet, hálát, örömöt befogadni, de képesek viszont bántani. Nem adhatunk mást, mint önmagunkat. Ha megértjük, hogy mi van bennünk, akkor megváltoztathatjuk magunkat. A változáshoz azonban szükségünk van önmagunk ismeretéhez: ezt szoktuk elfelejteni. Nem szeretünk abból kiindulni, hogy hogyan is került belénk a “rosszindulat”. Akiben rosszindulat van, annak vannak sejtjei is, ami ezt hordozza. Én még nem láttam olyan embert, akiben ne lenne rosszindulat, de nem mindegy, hogy ezeket a sejteket mi táplálja utána. A hála például megöli őket. Az ima, a segítségkérés fentről gyógyítja, hiszen valami magasabb rezgésű érkezik fentről helyére. Minél több a rosszindulat, annál nehezebben fogadsz már be jót. Nem tudsz benne hinni. Nem érted, hogy a jó és a rossz kisüti egymást. Nullpont technológia: a jó és a rossz akkor is kisüti egymást, amikor gyógyulni szeretnél. Azért sütik ki egymást, mert a legrosszabbat csak a legjobbal lehet eltávolítani. Ahhoz viszont a testben be kell fogadni nagyon jót is, ami viszont egyből harcolni kezd a nagyon rosszal. Nem megbetegít ez téged, csak kioltják egymást. A nagyon jó is és a nagyon rossz is eltűnik. Minden ürességet azonban valami be fogja tölteni. A tudatosság célja, hogy olyannal töltsd fel újra a helyét, ami se nem nagyon rossz, se nem nagyon jó, mert a szervezet az átlagosat képes leginkább befogadni ilyenkor. Pont, mint az iskolában, a jó tanulót is és a rossz tanulót is kilöki magából az osztály kemény magja. Mi pedig ha gyógyulni szeretnénk, kezdjünk a saját önismeretünkkel. Hordozunk-e rossz indulatot, amihez fogadjunk be hálát, szeretetet, örömöt. Engedjük meg magunkban, hogy kioltsák egymást, és töltsük fel magunkat utána kedvességgel, békével, finomsággal, stb. A béke kevésbé magas rezgésű, mint a szeretet vagy az öröm. Ezért szoktunk meditálni, hogy békét éljünk át. A béke befogadható egy daganatos beteg számára. A szeretet, az öröm viszont túl nagy különbség hozzá képest, ezért kioltják egymást. A kiüresedett helyekre viszont figyelj. Ha ugyanaz a bántó közeg vesz körül, ha ugyanúgy szidnak, akkor nem tudsz mást befogadni az új sejtjeidbe, mint a bántást. Abból ugyanolyan degenerált sejtjeid születnek, amik elkezdenek sejtosztódni és szaporodni, hogy nehogy újra megtörténjen az, hogy a jó kioltja a rosszat. Ezért figyelj arra, hogy kitől mit fogadsz be: ez a felnőttség csodája. Megválogathatod, hogy kivel állsz szóba. Nem kötelező elfogadnod már szüleid, nagyszüleid, tanáraid bántását. Nem kötelező elfogadni munkaadód bántását sem, változtathatsz sorsodon, életeden. Akarjunk változni. Keressünk olyan embereket, akik kedvesek, segítőkészek. Keressünk nem bántó, boldog embereket és ahogy az oviban nem volt mindegy, hogy kivel barátkoztál, ez ugyanígy lesz felnőttként is. Amíg nem ébredsz fel, hogy milyen ember vagy, és nem kezdesz azon változtatni, hogy milyen nem akarsz lenni, addig minden megy magától benned, mint a robotpilóta üzemmódban. Befogadsz mindent és beteg leszel, vagy elhatárolod magad mindentől és autistaként éled az életed. Erről írok legközelebb.