Minden, amitől függünk, valamilyen hiány következménye bennünk. Ha függünk a szerektől, akkor valamit nem kaptunk meg, ami nekünk hiányzik. A hiányokat pótoljuk. Így megvilágítjuk mások felé a felelősséget. Ha szüleinktől, családunktól, társainktól nem kapunk elég szeretetet, kedvességet, hitet bennünk, akkor valamibe kapaszkodni fogunk. Valami olyan tárgyba, amely kiegészít minket. Ha hiányunk túl nagy a szeretetből, akkor először nem is tudunk befogadni sokat. Ha valakit nem szerettek, akkor bizalmatlan, nem tud teljes szeretetet befogadni. Csak annyit, amennyire éppen akkor képes. Ha egy gyerek semmi szeretetet nem kapott, akkor nem is érti azt. Nem érti, hogy az jó. Nem is tudja elfogadni, befogadni azt. Így mindig olyan gyerekeket keres, akik bántják. Mert ezt az érzést ismeri. Ha ez az érzés megjelenik, akkor fáj neki. Nem jó, de legalább érez.

Az emberek nagy többsége már nem is érez. Ezért nem értjük azt, ha valaki szenvedni akar. Ha szenvedni akar, legalább érezhet. Még ha nem is jót, de legalább él. Ha nem érez egy ember, akkor meghal. Nem élvezi az életet. Ha érezni szeretne egy ember, akkor vagy szenvedésen, vagy szereteten keresztül tud. Ha valaki ahhoz van közelebb, hogy szenved, akkor azt fogja behívni az életébe. És akkor bántják. Nem egy emberi tulajdonság az, hogy vágyom a szenvedést, de mégis ezt tesszük. Mert nem tudjuk másként megélni érzelmeinket. Ha nem szeretnek, akkor gyűlölnek. Ezeket az utakat értjük.

De a szürke összes árnyalata ott van bennünk. Nem csak a fehér, és nem csak a fekete. És ha van szürke, sőt annak millió árnyalata, akkor aszerint érzünk.

Van, amikor azt mondjuk, hogy kicsit tudok szeretni. Vagy azt, hogy nagyon tudok szeretni, de nagyon tudok gyűlölni is. Ilyenek vagyunk. Sokszínűek. De szeretni akarunk és nem gyűlölni. A szeretet nem más, mint önmagunk megélése. Minél több a szeretet bennünk, annál jobban éljük azt, akik vagyunk. De ha van bennünk gyűlölet, harag, indulat, stb., akkor az kiszorít belőlünk, akár minden szeretetet. Akkor biztos, hogy nem azt éljük, akik vagyunk. Ha szeretetet akarsz megélni, el kell engedni magadból az összes haragot, dühöt, indulatot. Mindent, ami nem a szeretet. És akkor megszületünk.

Hogyan tudjuk elengedni az összes mást, mint a szeretet, ha nem is tudunk létezéséről? Magyarul, nem ismerjük magunkat. Nem tudjuk, hogy mennyi szeretetet hordozunk, és mennyi haragot. Mert ezeket elfedjük. Mivel? És miért?

Az egonkkal, és azért, hogy ne értsék félre viselkedésünket. Azt mutatjuk, hogy jó fejek vagyunk. Azt, hogy kedvesek. És azt, hogy szeretetteljesek. És ez nem igaz. Mindig azt mutatjuk, amit elvárnak tőlünk. De az nem igazság. Nem az igazságot mutatjuk. Miért? Mert akkor szüleinknek kellene azzal szembenézni, hogy valamit nem tettek meg értem, nem adtak meg nekem, és én nem kérhetek ilyet tőlük. Mert nem érnek rá. Ezért megpróbálom én pótolni magamban azt, amit nem kaptam meg tőlük. Ehhez, viszont szükségem lesz arra, hogy felismerjem hiányaimat. Hogyan tegyem? Például tudatmódosító szerekkel. A tudatmódosító szer képes kinyitni minket, hogy megismerjük magunkat. Hogy hol tartunk, mik a hiányosságaink, mire van szükségünk. Ha megnyitottuk magunkat, akkor függünk. Függünk attól, ami hiány bennünk. Nem magától a szertől fogunk függni, hanem az érzéstől, amelyet felébresztett bennünk. Hogy jó volt önmagunkat élni. Még akkor is, ha ez nem önmagunk teljessége volt, hanem csak kicsiny része. Tehát attól fogunk függni, hogy önmagunk lehessünk.

Önmagunkat nem sűrűn élhetjük meg. Élhetjük magunkat úgy, hogy jó gyerek, vagy úgy, hogy rossz gyerek, vagy úgy, ahogy elvárják tőlünk. De önmagunkat igazán nem élhetjük meg. Miért? Mert az kevés. Ha kevés, akkor el kell rejtenünk. Nem mutathatjuk, hogy hiányzik az anyu, mert úgy sem ér rá. Nem mutathatjuk, hogy hiányzik az apu, mert úgy sem ér rá. Senki nem ér rá velem lenni. És én kicsi vagyok, egyedül vagyok, és hiányaim vannak.

De az emberek többsége ugyanígy él, és ők sem panaszkodnak. Akkor én sem tehetem ezt meg, nem kérhetem azt az anyutól, hogy figyeljen rám. Sem mástól. Magamban kell megoldanom, hogy szeressenek, és magamnak kell megtanulnom, hogy milyenné kell válljak ahhoz, hogy elfogadjanak, hogy jól érezzem magam a bőrömben. De nem megy. Kevés minden. Nem elég a figyelem, és nincs elég szeretet. Akkor próbálok figyelmet fordítani magamra. Akkor feltárom, hogy mi a hiány bennem. Nem tudok például szeretni. Kitől kell, hogy megtanuljam? A szüleimtől. Meg tudtam tőlük tanulni? Nem. Akkor két lehetőségem van. Vagy elkezdem őket ostromolni, hogy tanítsanak meg szeretni, vagy elkezdem keresni azokat a lehetőségeket, ahol látok szeretetet, ahol tanulok szeretni. Ezek a lehetőségek.

Ha elkezdem mondani szüleimnek, hogy nem tudok szeretni, akkor megijednek, hogy baj van ezzel a gyerekkel. Soha nem hallottak ilyet, hogy szeretni tanulni kell. Mert ez alap. És te apa, tudsz szeretni? Igen, persze. Hogy kérdezhetsz ilyet, hiszen téged szeretlek a legjobban. Akkor ennyit tudsz adni összesen?

Ilyenkor már megsértődnek. Nem azért mondja a gyermek ezt, hogy megbántson, hanem egyszerűen jelzi, hogy ez neki kevés. Akkor meg kell tanulni többet adni, de ahhoz ki kell nyitni az emberek szívét jobban. Most már sokan nyitogatják szívüket, ezért tudjuk, hogyha kinyitsz valamit, akkor ott mögötte, valami előjön. Az, amit elzártál. Ha akarod, ha nem. Ha elzártam valamit, akkor azt azért tettem, hogy ne érezzem, hogy fáj. Ha valaki megbántott, megalázott. Minél többet bántanak, annál több ilyen elzárás lesz a szívedben, tehát annál kevésbé nyitott szívvel tudsz szeretni. Nem az a baj, hogy nincs benned szeretet, mert olyan nincs, hanem, hogy elzártad magad másoktól, mert nem akarsz szenvedni. De így nem is érzel. Minél több az érzés, annál nagyobb szeretettel tudsz újra szeretni. Ha a szíved nyitva, akkor szeret. Ha pedig zárva, akkor bánt. A kettő között, sokféle módon működhetünk. A tudatmódosítók, a spirituális utak, mind arra szolgálnak, hogy kiengedjük magunkból azt, amit elzártunk. Tehát megnyitja szívünket. Tehát fájdalmat, békétlenséget fogsz kiengedni magadból pusztán azért, mert kinyíltál.

Minél nagyobb a nyitottság, annál többet engedsz ki magadból. Abból, ami ott a szívben elzárva volt. Ha ott el volt zárva valami, akkor kijön. Hová? Oda, ahol vagy. Éppen akkor. Ha oda jön, ahol szüleid is jelen vannak, akkor mocskolódsz, bántóan viselkedsz és arrogáns vagy, ha ezek voltak benned. Ha pedig kedvességet zártál el, akkor az jön ki belőled.

Van ilyen is, mikor egy ember olyan kedves lesz tudatmódosító szerek használata után, mint előtte soha. Ez mit jelent?

Az ő családja valószínűleg nem azt éli meg jónak, ha kedvesek vagyunk. Akkor olyankor a gyermek elzárja azt, ami számára nem fontos, például a kedvességét, mert azzal a család nem tud mit kezdeni. Akkor, amikor felszabadul, tehát iszik vagy drogozik, vagy megtér, vagy valamilyen módon megnyitja magát, akkor kedves énje megjelenik. A család, vagy tud ezzel mit kezdeni, vagy nem. De hogy felszínre jön az ÉN, az biztos. Ha pedig felszínre jön, akkor megnyilvánul. Ha tetszik, akkor elfogadást nyert. Az azt jelenti, hogy már nem zárja el magát ezen a területen a gyermek, hanem hagyja, hogy élje azt, aki Ő. De ha most sem tud vele senki sem azonosulni, ha most sem fogadják el énjét, akkor újra bezár. Akár még jobban. Nem lehet úgy élni sokáig, hogy ne élhessük, saját magunkat. Nem könnyű, de muszáj. Mert nem sokan kíváncsiak arra, akik vagyunk, hanem inkább azt várják el tőlünk, hogy olyanok legyünk, akik képesek megfelelni az elvárásoknak. Akkor mi ugyan nem a saját életünket éljük, de megfelelünk annak a normának, amit elvárt tőlünk a környezetünk. De akkor kiderül, hogy apa sem boldog, sőt anya sem. Amit tőlük elvártak, azt teljesítették, csak saját életüket felejtették el élni. És akkor lázadnak. Drogoznak, isznak, buliznak. Mindent, amit nem lehetett soha. Nem azért, hogy kitombolják magukat, hanem azért, hogy élhessék végre azt, akik Ők. Önmagukat. Ehhez viszont minden mázat le kell vetni. Mindazt, amit a társadalom kényszerített rájuk. Mindazt, amit eddig éltek. Tehát el kell engedniük azt, akik eddig voltak. Azt, akiben hittek. Ez az ego. Önmagunk lebutított énje. Önmagunk programja, önmagunk által. Illúzió, csalás. Mert az, aki vagy, nem mutathatta meg magát. Mert az, aki vagy, nem élhette azt soha. Mert az, aki vagy, nem is születhetett meg soha, hiszen azonnal kondicionáltak minket arra, hogy milyenné kell válnunk, mit kell élnünk. Nem azt éltük, akik vagyunk, hanem azt, amit elvártak tőlünk. Ha pedig lázadtunk, akkor mindig valamit kiengedtünk magunkból, amellyel elfedtük igazi énünket, tehát az ego megnyilvánult.

Azt mondjuk, hogy az egot nem kérjük. De nem élhettük a saját énünket sem. A kettő között, mi van? Semmi. Vagy teremtünk egy olyan egot, ami kicsit hasonlít magunkra, és kicsit beilleszthető abba a társadalomba is, amely elfogad minket, Vagy bűvészkedünk egész életünkben, hogy hol ilyenek vagyunk, hol pedig olyanok. És már végül azt sem tudjuk, hogy kik vagyunk. A szerelem példáján mutatom be ezt.

Ha valaki szerelmes, olyanná akar válni, aki tetszik a másiknak. Ha tetszik, akkor szeretik egymást, de ha úgy viselkednek egymás felé ami nem tetszik, akkor össze vissza bántják egymást. És már nem is tudják szeretni egymást, és bezárják sérelmeiket, bánataikat szívükbe, amitől kevesebb nyitottság van egymás felé. Minél kevesebbet nyitunk egymás felé, annál kevésbe tudunk szeretni. Nyitott szívvel sokat adsz, és kapsz. Zárt szívvel semmit nem adsz, és semmit sem kapsz. Akkor már nem tudsz szeretni.

Ezt kell megtanítani gyermekeinknek, hogy ne zárják be a szívüket. De miattunk, szülők miatt teszik. Azért mert nem hagytuk őket olyannak lenni, mint amilyenek lettek volna. Miért? Mert sokkal nagyobb a társadalmi elvárás, mint érezni a szeretetet.

Azt mondják az emberek, hogy mit csinálsz azzal, hogy szeretsz. Mire mész vele? Abból nem tudsz megélni, nem fontos. Csak az a fontos, amiből meg tudsz élni. Csak az, hogy eltartsd családodat. De ha nem szeretsz, nincs család. Nincs, akit el kell tartanod. Nem élvezed az életet, mert egyedül vagy.

Szeretni kell. Ezért jöttünk. Ahhoz pedig ki kell nyitni a szívünket. Ha kinyitjuk, kijön belőle mindaz, ami harag, düh, indulat. Segítenek ebben a tudatmódosítók, segítenek ebben az egyházak, és különböző spirituális szeánszok is. De hogy mi jön föl, az mindig meglepi. Lehet, hogy harag és lehet, hogy kedvesség. De hogy értsd, egyik sem te vagy. Ha valami feljön és eltűnik, akkor nem te voltál. De ha valami feljön és marad, az már saját ÉNED. Akkor már elkezdtél megszületni. Elkezdted élni azt, aki vagy. Ha megéled, akkor jó. De ez még mindig csak része annak a teljességnek, aki vagy. Csak kis része. Minél nagyobbat nyitsz önmagadon, annál nagyobb dolgok hagynak el téged, annál többet engedsz ki a szenvedésből, haragból, mindabból, ami nem te vagy, annál többet ismerhetsz meg alatta abból, aki vagy. A vagy, így fog megszületni. Apránként. Minél többet engedsz el a felvett Énből, annál többet élsz meg abból, aki valójában vagy. És ha már élheted azt, aki valójában vagy, akkor már nem kellenek a tudatmódosító szerek, már nem kell alkohol, már nem kell vallás, vagy egyház, vagy spirituális út, hanem megéled azt, aki vagy és boldogan kapcsolódsz össze azokkal az emberekkel, akik szintén élik önmagukat. Akkor egy szebb világ születik. Addig pedig éljük azt, akik vagyunk és keressük önmagunk útját - akár tejességét - együtt. Minél többet tudsz meg önmagadról, annál jobban szabadulsz fel. Annál kevesebb a maszk, a manír, annál többet élsz, vagy élhetsz abból, aki vagy. És aki vagy, az jó. Mindig. De amit élünk, az nem jó mindig. És ha azt éled meg, hogy nem vagy jó, akkor biztos, hogy maszk van rajtad. Ego. Olyan valami, ami nem te vagy. Ha levetjük együtt maszkjainkat, az emberek élvezni fogják egymás társaságát. Élni fogják, életüket. És élvezni fogják azt, hogy végre megszülethettek, mert a születés nem ért véget akkor, amikor megszülettél, hanem akkor kezdődik. Az újjászületés pedig megmutatja, hogy ki vagy valójában. Újjászületettnek lenni jó. Azt éled, aki vagy. Hagyjuk egymást újjászületni. Hagyjuk azt élni egymásnak, akik vagyunk. És akkor rájövünk, hogy az ember csak úgy lehet teljes, hogy megismeri önmagát. Ha megismeri önmagát, rájön, hogy hiányban van. Megkeresi a másik felét, és teljessé teszi magát, magukat. A teljességet az ember, csak párban élheti meg. A párod, a másik feled. A férj és fele-ség, amely két fél kör, adja a teljességet, amely a kör. Egyedül nem fog menni.

Tanulj meg előbb érezni, hogy azután szerethess, hogy azután teljessé válhass vele, a másik feleddel.

Jó gondolkodást ezen.

A hit cél nélkül értelmetlen. Pusztán a hitben hinni üres, élettelen. Ha akarsz, hitet felébreszthetsz bennem egy mondattal, gondolattal és lerombolhatsz bennem, egy másikkal. Ha én alakítom magam, akkor valamiben hiszek, ami felé haladok, akivé válni akarok. Olyannak alkotom magamat, amilyenben hinni tudok. Hogy én azt elérhetem. Hogy én azt megvalósíthatom. Így, óriási ereje van a hitnek. De ha azt mondom, hogy bűnöző akarok lenni és tenni is hajlandó vagyok érte, akkor ez is hat. Erő van benne, mert hiszem, hogy képes vagyok rá. Megvalósítom. Én teremtettem magam bűnözővé ezáltal. A hit teremthet pozitív és negatív irányba is. Mind a kettő a hitemből indult ki. Ki adta a hithez a célt? Én. Aki teremt. Mit? Bármit, amiben hiszek. Ha azt hiszem, hogy jó ember szeretnék lenni, akkor elhiszem, hogy megvalósíthatom. Ha azt hiszem, hogy úgy sem vagyok képes arra, hogy jó ember legyek, akkor el sem kezdem a megvalósítását, tehát nem is hiszek abban. Nem tudok abban hinni, hogy jó lehetnék. Miért? Mert nem én kezdtem teremteni magamat. Hanem ki? Mi mindannyian. Hogy mit gondoltatok rólam, hogy mit gondolt és mondott rólam a családom, a környezetem, és később végül én magam. Mindannyian benne vagyunk abban a teremtésben, ahol tart most világunk. Mi magunk formáltuk ilyenre. Miért? Mert nem tudtuk, nem hittük el, hogy mi magunk vagyunk a teremtő. Mi teremtjük környezetünket, és mi magunk alkotjuk világunkat. Ki a mi? Mi mind. Sokan. Ha egy ember börtönbe kerül, az először még megszületik. Nem hoz le semmilyen programot, amelyet később kinyisson, hogy minket öljön. Nem volt más születésekor az a gyermek, mint az, amelyik később okleveles gépészmérnök, vagy orvos, ügyvéd, politikus lett. Azt a gyermeket is mi teremtettük olyanná, amilyen lett. Hogyan?

Amikor megszületik, először szülei befolyásolják. „Nem jó gyerek, akaratos, nyávogós, csúnya, stb.” Aztán a környezet: Óvoda, iskola, egyetem, barátok, kollégák, ismeretlen ismerősök, olyanok, aki sosem találkoztak vele, de van róla véleményük, stb. Mindenki teremt. Hozzáadjuk tudásunkat ahhoz, amit már elhiszel magadról. Minden alap - amit eddig programozott a környezeted - változtatható, alakítható. Miért? Mert nem tökéletes. Ha egy gyereket folyton szidunk, ne csodálkozzunk, hogy megteremti azt.

Mindig azt mondjuk, hogy ő kezdte. Ő volt először rossz. Ő mutatta meg először azt magából, ami elviselhetetlen volt, már akkor is. én csak reflektáltam az ő viselkedésére.

Emlékszel arra, amikor megszületett a gyermeked? Kicsi, törékeny gyermek volt, aki nem hozott magával gyilkos ösztönt, bármilyen gyerekkel összehasonlítva, nem volt más. Maximum rád vagy családod tagjaira hasonlított. Ennyi volt a különbség más gyermekekhez képest. Aztán alakult, változott. Mi által? Az által, hogy mennyire tudtál figyelmet fordítani rá. Mennyire volt erőd, kedvességed, hited benne, vagy szépséged, amellyel körül vetted őt. Azt mutatja meg utána nekünk. Ő, a mi gyermekünk, ő a mi teremtményünk. Egyszer, amikor megszületett akkor megláthattuk, hogy mit teremtettünk. Azután tovább formáljuk hitünkkel, figyelmünkkel, békénkkel, nyugalmunkkal vagy pont az ellenkezőjével. Ha nekem nincs türelmem, meg fog nyilvánulni gyermekemben is. Mit csodálkozol? Abból teremtesz, amid van. Ha béke van benned, vagy legalább párodban, akkor abból békés gyermek születhet, vagy később azzá válhat. Ne felejtsd el, mi teremtjük őt. És a teremtés, nem ér véget a születésével. Onnan kezdődik igazán. Abba már mindenki beleszól. Azt mondja a nagyi, hogy csuda édes, a nagypapi pedig, hogy hangos. A rokonok szerint meg görbe az orra. A kedves szomszéd pedig azt állítja róla, hogy a világ legszebb gyermeke. Aztán az óvoda. Az óvó néni, a dadus, a gyerekek, egymást „átkozzák”. És egymást „áldják”. Mivel? Szavaikkal. A kimondott szó teremtő erejét minden vallás használja. Miért nem értjük, hogy teremteni, nem csak imával tudunk, hanem minden napunk szóhasználatával is. A szó, a kimondott szó, TEREMT. Mit? Amit állítasz. Azt állítom, hogy csúnya. Azt állítom, hogy bolond. Minden szó hat. A hang, amely megrezegteti az univerzumot, formál, alakít. Vagy jót, vagy rosszat hoz létre. De felelősséget nem vállal iránta senki. Már a szülők sem. Én nem így neveltem a gyermekem. Fogalmam sincs, miért lett olyan, amilyen. Nem vállalunk felelősséget. Miért? Mert nem nőttünk fel. Mit jelent ez? Azt, hogy aki felnőtt, az képes saját magáért felelősséget vállalni. Aki viszont nem, az joggal nem vállal felelősséget, mert gyermek. A gyermekektől nem várunk felelősséget. De a felnőttől, igen. De nem lehet, mert ők sem nőttek fel. Hogy lehet az? Hiszen felnőtt méretű emberek rohangálnak egymás körül, akik azt gondolják, azt játszák, hogy felnőttek. De nem, sajnos nem. Mi az ismérve annak, hogy egy ember még gyerek? Például, hisztizik. Például, duzzog, nyafog, megsértődik, és boldogtalan, ha felelősségre vonják. Akkor még biztos, hogy ő maga is gyermek. Ja, hogy elmúlt 70 éves? Sajnos, az még nagyobb baj, mert ezek szerint még olyan korú emberek sem nőttek fel, akik már tisztes tanítói korban járnak. Akiknek a bölcsességükre számítanánk. Akik szintén várják valakik tanítását még, hiszen ők maguk sem tanulták még meg azt, amit kellett volna. Ez a siralmas kép, most a földön.

Emberek milliói játszanak apát és anyát, úgy, hogy ő maguk még gyermekek. Egyszer valakinek fel kell nőni. Muszáj! Vállalni kell saját felelősségünket a kialakult helyzet iránt. Ha elszúrtuk gyermekeinket, ne őket hibáztassuk, hanem magunkat próbáljuk felnöveszteni. Magunkat, aki még most is gyermek. Tisztelet a kivételnek. Aki kivétel, az felvállalja hibáját, ha gyermeke rugdos, harap, vagy pofozkodik. Magunkat kell felnevelnünk. Hogyan?

Úgy, hogy megértjük szüleinket. Ők sem tanultak meg mindent. Ők sem kaptak meg mindent. Hiába próbáltak adni, ha ők sem kaptak semmit. Ha viszont te felmérted, hogy nem kaptál szüleidtől semmit, akkor tanulj meg befogadni. Akár másoktól. Nem szerettek elégé? Fogadd el a körülötted lévőktől, akik szeretnének adni neked. Miért? Hogy te már gyermekednek többet adhass. Ha többet adsz, neki már kisebb lesz a hiánya. És akkor változik, alakul a világ. Olyan világot szeretnénk, amelyben mindenki jól érzi magát. De egyfolytában azt mondjuk - azaz teremtjük -, hogy nem érezhetjük jól magunkat benne, amíg ez meg az meg nem változik. Változtassuk meg. Hogyan? Úgy, hogy teremtsük, azaz hozzunk létre olyan családokat, ahol elegendő mennyiségű szeretet van. Hozzunk létre olyan iskolákat, ahol azt tárja fel a tanár, amilyen vagy és tegyen hozzá pozitívan. Mit jelent ez?

Ha ma végignézünk az iskola tanításán, azt látjuk, hogy nagyon kevés gyermek számára öröm. Ha dicsérünk valakit, akkor jól, jobban érzi magát. De mi nem így kezdjük. Azt mondjuk, hogy ide nem örülni jövünk. El tudsz képzelni olyan helyet, ahol nagyon rosszul érzed magad, de mégis nyitottan figyelsz? NEM. Ilyen nincs. Ha ki akarsz nyitni valakit, akkor valami olyan módon tegyed, amivel felkelted az érdeklődését. Ezt sem tanuljuk. Miért? Mert alapvetőnek gondoljuk. Az is, de még sem tartunk ott, hogy mindenki tudja. Azt is alapvetőnek gondoljuk, hogy valaki 70 évesen felnőtt. Az előbb viszont megnéztük, hogy sajnos a kor még nem predesztinál arra, hogy automatikusan felnőtt légy. A hit viszont segít. Addig kell hinni valakiben, ameddig átveszi a hitet tőled, és elfogadja tudásként. Az emberek addig hisznek csak, amíg elhangzik az ima. Legyen ennek a gyereknek jó. Kérlek Istenem, segíts. Ez már önmagában a felelősség áttolása. A gyermeknek, ha jól sikerül az, amiért imádkoztál, azt mondod, hogy Isten volt. Ha pedig nem sikerül, akkor is Isten volt. Nincs felelősség. Nem élem az életem azzal, hogy valaki mástól várom a segítséget. Példa: Ha a gyermekem haza jön és azt mondja segíts megírni a matek házit, akkor két lehetőség van. Vagy megírod, vagy nem. Ha megírod, akkor megint két lehetőség van. Vagy úgy írod meg, hogy közben elmagyarázod, és legközelebb önállóan megírja, vagy te fogod megírni és valószínűleg legközelebb és azt követően szintén te írod, hiszen nem tudja, nem érti attól még, hogy „segítettél”. Az ember, ha felnő, erre rá kell jönnie, és inkább megtanítja gyermekének, amit tud, hogy később önálló lehessen. Hogy állunk Istennel? Még mindig tőle várjuk a matek házit. Még mindig azt akarjuk, hogy ő írja meg. Miért? Mert erre tanítottak. Azt mondták, hogy Istenre mindig számíthatsz. Igen. A szüleidre is. De nem úgy, hogy elvégzi helyetted az iskolát. Nem úgy, hogy ő dolgozik helyetted. Nem úgy, hogy ő takarít, mos, főz, akkor is helyetted, ha már felnőttél. Miért? Mert akkor mérges leszel rá, hogy nem tudsz felnőni. Vagy annyira önállótlan leszel, hogy már nem is haragszol, csak egyszerűen elvárod, hogy segítsen, mint egy csecsemő esetében, mert ő még valóban életképtelen.

A szülő feladata az, hogy életképessé tegyen. Nem azzal, hogy megold mindent helyetted, hanem azzal, hogy megmutatja, amit tud és te egy idő után dönthetsz, hogy őt követed, vagy valaki mást abban a témában. Miért követnél mást? Például azért, mert rájössz, hogy amit apu, anyu csinál, egyszerűen nem jó. Akkor tanuld meg mástól. És ha megy, akkor megmutathatod apunak és anyunak is, hátha ők is akarnak valamit változni. Az már nem a te felelősséged, de könnyebb lesz velük lenni, ha nem állandóan azt érzed, hogy azt, amit ők képviselnek, azt nem tudod elfogadni. Egymást tanítjuk. Nem könnyű a mai kor gyermekének. Nem elég, hogy magát kell nevelnie, de még szüleit is kell, koordinálnia. Nem könnyű. De nem is lehetetlen. A szándék a lényeg. Ha jót akarsz, jelezd. Szólj, hogy nem bántani akarsz, hanem segíteni. Ha akarja, elfogadja, ha nem, nem. Ne erőltesd. De közben mutasd meg saját magadon keresztül, hogy működik. Akkor hajlik rá a szülő, vagy a környezet. A gyerekek olyan gyorsan szeretnének haladni, hogy néha szüleik sem tudják őket követni. Hát még a nagyszülők. Őket lassan elveszítjük. Olyan ez, mint amikor kijön egy technikai újdonság. Azt mondja egy fiatal szuper, végre felgyorsulunk. Azt mondja ugyanerre egy középkorú. Szuper, megint tanulhatok egy csomót, hogy egyáltalán talpon tudjak maradni. És azt mondja erre egy idős ember. Nem értem az egészet. Én már a közértbe sem merek lemenni, mert olyanokat kérdeznek tőlem, amit soha nem tanultam. Így élünk együtt, úgy, hogy senki sem élvezi. Közelítenünk kell egymáshoz. Teljesen világos, hogy nem állíthatjuk meg a fejlődést, de az is, hogy élvezniük kell az életet az idősebbeknek is. Hogyan?

Teremtsünk családot. Éljünk úgy, hogy mindenki, amit tud, azt adja át. A gyerekek az újat, az informatikát, az idősek a tudásukat abból, amiben éltek, vagy élnek. És mi középen, be kell, hogy fogadjuk mindet. Mindenkit. Az időset és a fiatalt is. Mikor? Este hét és nyolc között? Lehetetlen. Hétvégén, amikor szünetet kell nekem is tartanom? Lehetetlen.

Amikor egy ember nem kap figyelmet, nem tud mást tovább adni, mint figyelemhiányt. Ez a legnagyobb gond. Az emberek haladnak, rohannak, hogy nehogy lemaradjanak valamiről. Nem értjük a családot. A családnak az a szerepe, hogy megvédjen, és tanítson. Ha egy család átadott mindent alapként a gyermeknek, akkor tovább engedhetjük őket óvodába, iskolába, újabb impulzusok megtanulása végett. De úgy megyünk az óvodába, hogy még nincs alap. Nem tanultuk meg, hogy mire jó a család. Nem tanultuk, meg, mert már szüleink sem tanulták meg. Ezért ilyenkor közösségeket hozunk létre, amely megmutatja számunkra a közösség erejét. Erre jó az egyház. Az egyházra addig van szükség, amíg meg nem érted, hogy mi az egység. Az egységet pedig a családon keresztül tudjuk megérteni. Persze ehhez minták kellenek. Jó családi minták. De az nincs. Akkor teremtsünk egyházat. Egyházat, amelyet megbízunk azzal, hogy alapot állít nekünk. De ennek is az a lényege, hogy egy család minta szülessen. Az egyház viszont annyira belejött abba a szerepbe, hogy ő az alap, hogy elhitte. Ezek szerint, ha nincs egyház, akkor nincs alap, az emberek életében. Ez már fals. Itt már megcsúszik a hit.

A hit egy mankó addig, amíg megérted, hogy alapot, családot kell teremtened. Ha ez nem megy, tanulj addig az egyházon belül, de aztán próbáld meg egyedül. Nem azért, hogy elhagyd az egyházat, hanem azért, hogy megértsd mi a célja. Ha segítünk, ne oldjuk meg rendszeresen a matekpéldát, hanem tanítsuk meg gyermekeinket számolni, élni, önállóan! Ne függjenek senkitől és semmitől. Addig függünk, ameddig szükségünk van valamire vagy valakire. Matektanárra már nincs szükségem, ha megy a matek. Viszont akkor tiszteletet érzek tanárom, szülőm felé, aki segített megtanítani nekem azt, hogy önállóvá váljak. Ha nem vagyok önálló, akkor nem nőttem fel. Ha nem nőttem fel, akkor alkalmatlan vagyok szülőnek. Ha alkalmatlan vagyok szülőnek, akkor olyan gyermekeket nevelek, akik a társadalom perifériáján élnek. Létrehozok egy önálló létformát a földön, amit úgy hívnak, hogy emberke, aki elhiszi magáról, hogy ember. Nem az, de szeretnénk, hogy az legyen. Segítsünk ebben nekik. Ne lehúzzuk az embereket azzal, hogy szidjuk őket, hanem akarjuk, hogy jól alakuljon az élet. Akarjuk, hogy jól változzanak az emberek. Akarjuk, hogy mindenki segítsen a másik embernek. És ha segít, akkor örüljünk ennek. És dicsérjük meg gyermekeinket érte, még ha már 70 évesek is. Ők is akarnak változni, ha látják, hogy nekünk ez jó. De ha csak azt látják, hogy mi sem változunk, csak szidunk mi is mindenkit, akkor ők sem fognak változni. És akkor gyermekeink megrekednek, mint mi tettük és függővé válnak, egyre jobban és jobban, ami valamilyen szerek függését is jelenti. Erről írok legközelebb. Addig is jó gondolkodást és kevesebb szidást kívánok.