Minden, ami félelem, teremt. Ugyanúgy, ahogy a szeretet, a hála, az imádat, és minden más energia. De a félelem más. Valójában félelem nincs is, mert ez az energiamintázat nem valami általunk ismert dolog. Ellenkezőleg: valaminek, valamely tudásnak a hiánya, tehát olyan dolgok összessége, amelyeket nem ismerünk. A félelmet azért nem ismerjük, mert nincs.
A tudás szabaddá tesz. A félelem korlátoz. Korlátokat helyez el bennem, benned, és mindenkiben. Nem vagy szabad, ha félsz. Valamitől persze mindig félsz, mert odáig még senki nem jutott el, hogy ne féljen valamitől.  Ki a haláltól, ki az élettől. Mind félünk. Ha a haláltól félsz, determinál téged. Nem élhetsz eléggé, mert folyton az lebeg a szemed előtt, hogy egyszer el kell engedni az életet. Félig élsz. Ha az élettől félsz, szintén csak félig élsz, mert teljes életet élni számodra veszélyes, félelmetes lehet. Bármelyiktől is félünk, egy biztos: csak félig élünk. Ha élni akarunk teljesen, el kell engedni a félelmeinket. Hogyan? Felismeréssel. Felismerni azt, hogy miről tudunk. ( Felismerni, ami van – mondja Bert Hellinger) És felismerni azt is,  amiről nem tudunk.
A félelem nem más, mint fél információ. Ha valamiről nem tudunk, félünk tőle. Minél többet tudunk valamiről, annál kevésbé félünk tőle. Tehát, ahogyan a tudásuk egyre teljesebb lesz, a félelmünk egyre kevesebb. Végül eltűnik, de csak akkor, ha már mindent tudunk arról, amit szeretnénk ismerni. Ha birtokunkban van az a tudás, amire szükségünk van, magabiztosak leszünk tőle, sőt: bölcsek.
És nem félünk többé. Félelmünket többet nem táplálja a hiány. A hiány, vagyis a fél információ. Minél nagyobb a félelem, annál inkább bele kell menni. Meg kell értsd az okát,  és le kell tudnod győzni. A félelem ellenszere a bátorság. Ha vállaltad, hogy élsz, bátorrá kell válnod. Ha nem félsz szembenézni a démonaiddal, máris bátor vagy, és ez elvezet a tudásig, hiszen minél bátrabb vagy, annál többet akarsz megérteni abból, amitől félsz. Így győzöd le a félelmedet, bátorsággal. És így győzöd le a kétségeidet azzal kapcsolatban, hogy mersz-e tudni, vagy sem? Nincs mindenkire egyformán igaz recept arra, hogy mit kell tudni. Szinte mindegy is, hogy mit, mert valójában azt kell megtanulni, hogyan tudjuk a rettegést legyőzni. Azt pedig csak egy módon lehet: utána megyek a félelmeimnek, megoldom, megértem, és ha ezt megteszem, máris legyőztem azokat.
Ha félek az állatoktól, nem elhatárolni kell magam tőlük, hanem szép finoman megismerni őket. Addig ismerkedek velük, ameddig csak be tudom fogadni őket. Ha számomra egy pók félelmetes, nem simogatni fogom, hanem csak ránézni. Van, akinek ez is óriási kihívás. Ha ránéztem, már közelebb engedtem magamhoz. Aztán várok. Várom, hogy a látvány befogadása megtörténjen. Van, amikor egyből sikerül, és van, amikor hónapok kellenek hozzá, hogy újra rá merjek nézni a pókra. Attól függ, mekkora fóbia, azaz mekkora nem ismerés van mögötte. Minden egyes alkalommal, ahogy szemlélem őt, közelebb engedem magamhoz. Egy idő után, már egész közelről nézem. Ha elég figyelmesen közelről nézem, tanulmányozom, vagyis képessé válok fedezni benne azt, ami nem tetszik. Ha megvan, még közelebb engedtem magamhoz. Már nem is irtózom, csak félek. A pánik, a para, a félelem ugyanannak az érzésnek a fokozatai. Van, akinek annyira erős a félelme, hogy szinte megbénítja őt. Neki hosszú lesz az út, amin végig kell mennie, míg a rémülete tárgyához közel kerül.
Minden egyes lépés, amivel csökken a távolság közted, és a félelem tárgya között, mind egy-egy önmagad felett aratott győzelem.
Ha a félelem halad feléd, menekülsz, szaladsz. Ha szabadság, akkor te mész közelebb, és önmagadat győzelemre viszed. Ha egyet tudtál lépni felé, hidd el, újabb lépést is meg tudsz tenni a félelmed felé, amellyel még közelebb kerülsz a legyőzéséhez. Ez már haladás! De légy türelmes! Ne várd el magadtól, hogy a közelítést már holnap folytasd. Azt se, hogy holnapután. Amikor érzed, hogy magadból jön a késztetés, bátran menj közelebb félelmemhez, tudd, hogy újabb erő van benned, amely újabb bátorságot szül. Ha már annyira közel mentél hozzá, hogy meg is mered érinteni, legyőzted a félelmedet. Persze, ha egy oroszlántól félsz, nagyon sokáig fog tartani, míg szép lassan megközelíted. Pontosan fogod tudni, hogy mikor lehet megérinteni. Akkor legyőzted vele szemben is a rettegésedet.
De a félelem legyőzése, még nem teljes bátorság. Az, hogy megérints valamit, vagy az, hogy vele aludj, nagy különbség! Nem mindenkinek kell eljutnia addig, hogy együtt aludjon egy oroszlánnal, de végig járva a fent vázolt utat, akár ez is lehetséges, viszont akkor az oroszlánnak is le kell győznie a félelmét. Ő is csak akkor fog közelebb engedni magához, ha már nem fél. Az ismeretlen neki is félelmetes. Ha megismertetjük magunkat egymással, nem fogunk egymástól félni. Most még félünk. Egymástól. Nagyon. Azért félünk, mert egyáltalán nem ismerjük egymást, és talán nem is akarjuk megismerni, mert félünk attól, hogy észreveszik, hogy valamitől félünk. Többszörösen átitattuk magunkat félelemmel. Rég azt sem tudjuk, hogy valójában mitől félünk, csak megbénít ez érzés.
Ahhoz, hogy meggyógyítsuk magunkat, érteni kell saját félelmünket. Legalább annyira, hogy tudjuk, mitől félünk, különben azt sem tudjuk, hogy hogyan orvosoljuk. Ha a póktól félsz, hiába próbálsz közelíteni a kígyóhoz, nem oldódik a problémád, mert nem ez a gyökere. Marad az érzés, egy idő után rávetül mindenre, akkor mindentől félsz. Meg kell találnunk a gyökerét a bajnak. Azt pedig úgy lehet, hogy a lehető legtöbb olyan helyzetbe mész bele, amelyet nem ismersz, amelytől félsz, és így egy idő után kiderül, hogy mi a legnagyobb félelmed. Na, azt kell legyőzni! Az aprócska, felszíni félelmeket hiába nyesegeted le, ráadásul rengeteg energia elmegy rá, és nem is csökken a félelmed, inkább nő, mert egyre közelebb kerülsz a gyökérhez –mintha csak egy növény ágait metszegetnéd. Egyszer csak azt veszed észre, hogy minél közelebb kerülsz a legnagyobb félelmedhez, annál jobban félsz. Mert ott az igazi probléma vár. Az, amit meg kell oldani. Amit közel kell engedni magadhoz. A legközelebb. Addig, amíg megérinted. Akkor szertefoszlik a félelem. Mert felismered, hogy ez is csak egy a többi félelem közül. Nincs hatalma már feletted. És akkor nem félsz többé.
Amikor a valós félelmeimet kezdtem oszlatni, így tettem velük. Megszűntek. Azokat a félelmeket, amelyeket pszichológusok próbálnak évtizedek alatt megoldani, ezzel a módszerrel akár két nap alatt el lehet engedni. De ehhez előbb erő kell. Majd bátorság. Majd hit abban, hogy minden teljes és tökéletes. És ha az, akkor minden így fog működni. Ha még csak ott tartsz, hogy menekülsz félelmeidtől, még nem vagy kész feloszlatni őket! Ha már ott tartasz, hogy fel akarsz szabadulni alóluk, máris bátor lettél. Ha pedig bátor lettél, akkor képes vagy rá, hogy szabadulj, mindened meg van hozzá!
Miért fontos ez? Azért, mert ha félelemből teremtesz, hiányt teremtesz. Ha félek, hogy nem tudom megírni a dolgozatot. Ezt teremtem. Ha nem félek, mert már nincs bennem félelem, minden könnyebb. A NINCS helyett azt teremtem, ami VAN. Az igazságot. Így születik meg a VAN. A minden. A minden, ami már rég megteremtődött. A teljes ugyanis kész, de mi azt hisszük, hogy teremtenünk kell egy jobbat, mert ami van, az nem elég. Ezért „ráteremtünk”.  De csak olyat, amit a félelem tud. Keveset, felet. Azaz nem teljeset. A fél-elem-ből - figyeld milyen pontos a magyar nyelv! -, csak fél információt, tehát keveset tudunk megteremteni. Pedig ami van, teljes és tökéletes. Hagyd, hogy az, ami van, a felszínre jöjjön!
Úgy, hogy már nem félsz.
Úgy, hogy ami félelem volt benned, azt megoldottad, ellene mentél, és már elhiszed azt, hogy nem félsz, vagyis egésszé válsz. Önmagaddá. A félelem formálja az egot. Az ego pedig nem más, mint az, akit hiszek magamról. Minél nagyobbat hiszek magamról, annál inkább nem kell, hogy féljek. Ha félek, még nem vagyok kész rá, hogy teljesen önmagamat felfedjem. Ha nem vagyok még egész, könnyen lehet, hogy túlmutatom magam. Azt akarom, hogy csodáljanak, hogy higgyenek bennem. Ha viszont egész vagyok, bátran megmutatom magam, mert legyőztem a félelmeimet, akkor elérem azt, hogy csodáljanak, hogy ismerjenek, és nincs szükségem többé hamis értékelésre, fényezésre. Elfogadom magam, annak, aki vagyok. És ha még többet akarok önmagam felé haladni, akkor itt az idő, hogy megszabaduljak egy újabb félelmemtől. Mondjuk a kommunikációtól, egy társaságtól, Istentől, sőt akár önmagam hiányosságaitól.
Bármitől félhetünk. Félelmünk mindig el fogja nekünk árulni, hogy nem vagyunk még teljesek. De ez nem baj, csak ismerjük fel. És ha felismerjük, önmagunkat helyén tudjuk kezelni. Az pedig azt jelenti, hogy pontosan fogom tudni hiányaimat és erényeimet. És megoldandó feladatként tekintek a hiányaimra, és segítek másoknak elérni, hogy önmaguk erényeit megismerjék. Ha elindulunk ezen az úton máshogy állunk egymáshoz. Már bántani sem úgy akarunk, mint addig, már nem szándékkal többé. Megértéssel tudjuk kezelni azt, aki harcol a félelmével, hiszen mi is leküzdöttük valamikor miénket. Nem kinevetjük, hanem támogatjuk benne.
Van mit változnunk, ezen a téren is. Sok sikert hozzá.

A társak összekapcsolódása kémia. Mit jelent ez? Azt, hogy van egy DNS szálad neked és van egy DNS szálam nekem. Ez a kettő úgy kapcsolódik össze, hogy valamely DNS szálon hiányos vegyületek vannak, és valamelyik DNS szálon pedig többlettel terhelt vegyületek vannak. Az egyensúly a cél. Ha összeadjuk azt, amink van, akkor a rövid szénlánc hosszabb lesz, és a hosszú pedig rövidebb. Ez mindenkinek ajándék. Ha tökéletes a szénlánc hossza a DNS szálon, az már nem alakul, nem változik, az fix marad. Tökéletes. Mindig azt fogjuk változtatni, alakítani, ami még nem tökéletes, vagy ami már túl hosszú. Egyik sem jó, nincs benne egyensúly. A tökéletes szénlánc egymás tükrében könnyen alakul. látom, hogy miben vagy jó, jobb nálam és én is mutatom saját tudásomat, szépségeimet és azokat is amelyben sok vagyok. A sok, nem jó. De a kevés sem. Ha valaki nagyon sokat beszél, egy olyan ember lesz vonzó a számára, aki tud hallgatni. Vagy ugyanúgy túlbeszéli őt, és ezzel, viszont nem változott a DNS szál. Nem javult semmit.

Egymást tanítjuk az alapján, amit tudunk. Ehhez viszont pontosan fel kell mérni azt, hogy miben vagyunk jobbak és miben jobb a másik. Ha a DNS szálon annyi plusz szénlánc van, mint amennyinek nem kell lennie, akkor elhisszük, hogy mindent tudunk. Ha pedig nagyon hiányos, akkor önértékelési problémákkal küzdünk. A cél, a teljesség. A teljesség, a teljes összekapcsolódás. Ha egy szénlánc tökéletes, akkor már nem keresel párt, azért, hogy kiegészítsen. Ha keresel, tehát ha életedben egyszer is felmerült a vonzódás, más pár iránt, akkor nem vagy teljes. És nem is lehetsz addig teljes, míg meg nem ismered teljesen magadat, vagy valakit el nem fogadsz tanítódként azon a területen, ahol hiányod van. A tanítás, nem egyetemi szintű. Ha te csókolózásban vagy jobb, akkor abban tanítasz. Ha kommunikációban, akkor pedig abban. És bármiben, amiben jobb vagy, tanítanod kell. Ehhez viszont tudnod kell, hogy miben vagy jobb. Az önismeret nem divat ma. Azt hisszük, hogy szinte mindenben jobbak vagyunk. Ha ezt elhisszük, akkor minek társ. Minek kell, hogy valaki, bárki kiegészítsen minket. Nincs szükség társra, ha „túl jó vagy”. Ha viszont felméred korlátaidat - magyarul tudod ki vagy -, akkor úgy keresel társat, hogy kiegészítsen. De ahhoz tudnod kell és neki is, hogy miben jobb. Miért fontos ez? Mert ha én elhiszem, hogy jobb vagyok nálad matematikából, te elfogadod ezt és azt tanítom, ami számomra több, akkor te, ha elhitted, és mégis te voltál a jobb, akkor olyat tanítottam neked, amitől kevesebb lettél. Nem haladtunk együtt. Ha felméred a tudásodat és abból tanítasz, amiben jobb vagy, akkor együtt haladunk fölfelé. Ha pedig elhiszed, hogy jobb vagy, de nem volt igaz, akkor együtt haladunk lefelé.

Nem jó a lefelé haladás. Azon az úton egyszerre veszítjük el a hitünket egymásban. És elválunk. Pedig segíthettünk volna egymásnak, magunknak, ha nem ragaszkodtunk volna ahhoz az igazsághoz, hogy Én mindent jobban tudok. Ha az igazságot keressük, az középen van. ha én „a”-t mondok, te pedig „b”-t, akkor valószínűleg egyikünknek sincs abszolút igaza. Hacsak nem egyikünk megérti azt, amit a másik mond. Az lesz a közös igazság. Ahhoz lehet igazodni. Akkor valami változott a DNS-ben. Valami közelített egymáshoz benne. És akkor, ami rövid volt bennem, hosszú volt benned, az mindkettőnkben változott. Talán az igazi, tökéletes hosszra. A DNS-ek állandóan alakulnak bennünk. Amikor a folyamat kitisztul, tehát elérjük változásunk végét, akkor születünk meg. Akkor megtaláltuk önmagunkat. Akkor más a DNS-ünk, mint amikor megszületünk. Javul, és gyógyul. Minél jobb a DNS-ünk, annál jobban örökítünk tovább. Amit mi megoldunk DNS-ként is, azzal már gyermekeinknek nincs dolguk. Mert az tökéletes. És a tökéleteset nem lehet tökéletesíteni. Az kész. De van azon a DNS szálon sok szál, amelyet lehet gyógyítani, tökéletesíteni. A gyermekünk is tökéletesedni szeretne. Ezért olyan emberek vonzásában fogja jól érezni magát, akik kiegészítik őt. És elfogadják azt benne, ami már tökéletes. Ehhez semmi más nem kell, mint nyitottság. De mi nem vagyunk nyitottak. Miért?

Mert az emberek nem hiszik, és nem tudják magukról, hogy miben jók, miben lehetnek akár tökéletesek. Mert zártak. Ha kinyitsz, látnak téged. És megmondják, hogy jó vagy rossz vagy. Ha pedig be vagy zárva, azt mondják, hogy rossz vagy. Hiszen nem mutatsz semmit magadból, ami esetleg tökéletes vagy legalább jó lenne. Azért nem mert félsz.

Félünk attól, hogy ha kinyitjuk magunkat, kinevetnek. Félünk attól, hogy magunkról alkotott képünk leborul. Félünk attól, hogy amit hiszünk magunkról, az esetleg nem is igaz. Ezért inkább nem is nyitunk ki. Nem mutatjuk meg magunkat. Mert félünk. Ha félünk, biztosan nem ismernek meg. Ha félünk, biztosan nem tudunk olyan DNS-el találkozni, aki kiegészíthet minket. Ha félünk, nem tudunk kapcsolódni. És akkor se párkapcsolat, se baráti kapcsolat, se szerelem, se érzelem nem tud kialakulni, hiszen elzártuk magunkat mindennemű kapcsolattól. Akkor nem változunk. De nem is haladunk. Nem gyógyulunk meg, nem alkotunk közösséget, amelyben tanulhatunk, és nem változik semmi. Ez a komfort zónánk. De az unalmas egy idő után. Mindenképpen elkezd nyomni, hogy ez így nem jó. Nem alakul, nem halad semmi. Ami komfortos volt sokáig, az unalmas egy idő után. És ha haladni akarsz, akkor tovább kell menni azon a bizonyos DNS szálon fölfelé. Ahol lesznek újabb hiányok és újabb többletek. És ezek a hiányok bepótlásra várnak és azok a többletek pedig elengedésre. Nem mindegy hogy kinek adjuk azt, ami nekünk többlet és nem mindegy, hogy kitől egészítjük ki hiányainkat. Ahhoz emberismeret kell.

Ha ismered jól az embereket, akkor csak attól fogadsz el tudást, információt, aki több nálad. Ha pedig nem ismered őket, akkor bárkitől. Így előfordulhat, hogy amúgy is hosszú szénláncú vegyületeidhez, még teszel hozzá és az is előfordulhat, hogy rövid vegyületeid, szénláncaid, rövidülnek. Ha rövidülnek a rövidek, vagy hosszabbodnak a hosszúak, akkor még egyensúlytalanabb leszel. És ezen az egyensúlytalanság mentén haladsz tovább. Ettől mozdul ki a lélek, ettől nincs a helyén és nem tud jól irányítani. Fontos, hogy a lélek, a helyén legyen. Fönn, a fejed fölött, középen. Akkor pontosan látja, hogy mivel kell foglalkoznia. Mi a leg fontosabb, amivel dolgoznia kell. De akkor nem biztos, hogy 13 évesen az ellenkező nem lesz számodra a legfontosabb. Hanem inkább a család. A család a legfontosabb, hogy megértsd saját hiányaidat. Anyuból és apuból vagy. Minden. ami bennük tökéletes, az benned is ott van. Hiszen azon már nem kell dolgoznia a léleknek, hisz az már tökéletes. A te feladatod az, hogy amiben nem vagy még tökéletes, megold. A családot azért érdemes érteni, mert tükrök neked. Segítenek megmutatni, hogy miben nem tökéletesek. Csakhogy ez nem divat, hogy megmutassuk hibáinkat. Oké. Ha nem mutatjuk meg szülőként hibáinkat, elhiszik gyermekeink, hogy azzal már nincs dolguk. Abban tökéletesek. Miattunk, mert hazudtunk nekik. Miért? Mert nem mertük felvállalni magunkat. Azt, hogy nem vagyunk tökéletesek. De akkor, ha már tökéletesek lennénk, nem is szeretnénk gyermeket, hiszen nincs mit megjavítani magunkon, a tökéleteset nem lehet javítani. De mi akarunk szülni. Többször is. Hogy magunkat lássuk bennük jobb kiadásban. Jobb helyzetben. Nagyobb tudásban. Mindenben, ami több. A gyermekeink hordozzák kódjainkat, amelyeket meg kell fejteni. Mi kódokban élünk. Nem mutatjuk meg magunkat. Hazudunk nekik, hazudunk magunknak, a társunknak és környezetünknek. Mert nem tudjuk, hogy kik vagyunk. Nem értjük, hogy amíg nem fejtjük meg kódjainkat, addig nem változunk. Nem akarunk addig változni. Miért?

Mert a szüleink is azt mutatták, hogy tökéletesek. Mi meg ezt elhittük. És éltük az életünket aszerint, ami az alap volt. De nem volt jó az alap, ezért mindig bedőlt a ház. Azt hittük, hogy kész és tökéletes az alap, amelyre építhetünk. Azt hittük, hogy minden oké lent. Azt hittük, ha szüleink tudtak „jó” házasságban élni, akkor nekünk is megy. Azt hittük, ha ők ügyesek voltak, akkor mi is azok leszünk. De nem így van, és akkor csalódunk bennük. Mert amit ők nem oldottak meg, nekünk kell megoldani. Hiába építették egész életünkben a mi alapunkat lehet, ha nekünk elölről kell kezdeni. És akkor semmit nem ért az ő életük. Nem haladtak, nem nyíltak ki. Így nincs párkapcsolat. Önismeret nélkül, ne kezd el. Önismeret pedig a családod. Ki vagy te. Kivé akarsz válni. Mi van meg ehhez benned, és mi nincs. Kivel kell kiegészíteni az életedet, hogy hiányaidat bepótold. Kivel töltsd fel magad, és ki töltődjön fel belőled. Mert azt elfelejtettem mondani, hogy ez a játék, nem csak rólad szól. Ha nem tudsz adni, akkor nem kapsz. Ha túladsz, akkor egyensúlytalan leszel. Ha nem tudsz adni, akkor nem változol, mert nincs mit adnod, tehát te sem fogsz befogadni. És akkor megint nem haladsz semmit.

Teljesen materiálisan gondold végig. Ez egy cserekereskedelem. Ha nekem van sok szeretetem, mit adsz érte. Nyilván olyan fog kelleni, ami nincs bennem. Ezt egyeztetjük lélekként. Minél többet kér egy lélek, annál többet kell adni érte. Egyformán a legjobb. De ehhez tudnom kell, hogy mim van. Mi az, amim van. Ha nem tudom, akkor olyat is ígérek, amim nincs. Akkor meg baj van, ha az kiderül. Hiába mondom, hogy azt hittem, hogy van olyanom, de kiderült, hogy nincs. Akkor csaló voltam, vagyok. Nem akartam, mégis csalóvá váltam. Ezért fontos az önismeret. Hogy ne árulj olyat, amid nincs. Csak azt, amid van. És ha azt adod, fogalmazd meg, hogy mit vársz érte cserébe. Ha meg tudod fogalmazni, akkor olyan ember lesz társad, aki kiegészít téged. Addig pedig olyat kapsz, amiben hiszel. Amire szerinted szükséged van. Ha nem tudod az igazságot magadról, akkor összevissza kérsz. Olyat is, amid már bőven van. És akkor a lélek el kell, hogy válasszon attól, akiben hittél. És miután a lelked pontosan látja fentről, hogy nincs benne az, amire szükséged van, próbálja megértetni veled. Először kedvesen, majd egyre intenzívebben. Egy idő után már azt is hagyja, hogy bántson, hogy engedd végre el. De te még akkor sem. Még akkor sem válsz le. Miért? Mert nem vagy összehangolva a lelkeddel. Nem vagy ön azonos. nem érted a lelked jelzéseit. És nem érted, hogy mennyi mindent félreértettél magadban. Akkor a lélek, ha annyira nem érted, el akar menni. Meg akar halni. Hiszen bármilyen módon próbál vezetni, nem érted. Ha felveszed a lelkeddel a kommunikációt újra, akkor elindul az önmagad megismerése. Ha megismerted magad, kész lehetsz egy párkapcsolatra, amely arról szól, hogy kiegészítjük egymást. Addig nem. Akármennyire is fura, nem attól függ, hogy kész vagy-e egy párkapcsolatra, hogy elmúltál 21, vagy bármennyi, hanem attól, hogy felismerted-e hogy ki vagy. Akkor van értelme segíteni valakinek és az a valaki segíthet nekem tovább tökéletesedni. Ezen kéne gondolkozni, és erről kéne tanítani, mielőtt belelépünk egy párkapcsolatba, amely segíthet így felemelkedni vagy árthat úgy nekünk és a másik félnek, hogy saját szándékunkon kívül, ártunk magunknak és neki. Ne ártsunk senkinek, de segítsünk magunknak. Szép napokat nektek.