Az ember mindig jónak születik. Jónak, aki örökséget hoz magával. Ez a genetika. Hordozzuk a tudását annak, elődeink hogyan építették fel magukat, a testüket, a lelküket. Minden testés lélek addig tökéletesedik, amíg a csúcsra nem ér. Természetesen minden test hordoz javítandó információkat születésekor. Ezért mondják, hogy bűnben fogant az ember. Vagyis nem teljesen tiszta az energetikája, nem teljesen tökéletes. A problémák különböző szintűek lehetnek. Van olyan, hogy tökéletes emberi testben olyat hoz le fényként valaki, aki bántó lesz a társadalom számára. Bántó, vagyis egyes embereket bántalmazó egyén.

Torzulásaink nem csak a testet érintik. Eltorzulhat egy lélek is, sőt el is torzul. Ha a lélek eltorzul, akkor személyiségünk bántó lesz. Ez az ember nem élvezi a köz szeretetét, s ő sem érez szeretetet senki és semmi iránt, pedig erre lenne szüksége. Pont ezért nem tud személyében javulni, jól felnőni, mert cselekedete által ítélik meg.Azazbezárják egy skatulyába, s megállapítják, ő maga a rossz. S ha rossz, akkor már az is marad.

De ez nincs így. Itt a feladat, javítsuk ki. Hogyan? Úgy, hogy felmérjük, hol a hiba. A hiba, mindig javítható, kivéve akkor, ha nem látjuk, hogy hol van. Ilyenkor nem értjük, és elfordulunk tőle. Feladjuk. Ne feledjük, ilyenkor mi is hibázunk.

Amikor egy ember megszületik, jó esetben van anyukája, és apukája. Ám amikor egy ember úgy születik, hogy szülei már nem élnek, vagy örökbe adják őket és más vállal felelősséget értük, ő is meghalhat, mert nem kap szeretetet, gondoskodást. A szeretet az az erő, amely éltet minket. A hiánya torzít, öl. Amennyiben nem kapunk elég szeretetet, akkor személyiségünk hiányos lesz. De ha túl sok szeretetet kapunk, akkor is torzulhat a lélek. Akkor lehetünk hasznos tagja a társadalomnak, ha a személyiségünk egyensúlyban van és így fejlődik.

Vagyis kijelenthetjük, amennyiben az ember fejlődni akar, akkor először „csak” szeretetre van szükség. De ha nem kap, akkor előfordulhat, hogyelkezdi kikövetelni. Ezt általában különféle technikákkal teszi. Van, hogy kedvesek vagyunk, hogy szeressenek. Van, hogy elutasítóak, hogy a másik érezze, büntetjük. Van, hogy arrogánsak, mert fel akarjuk magukra hívni a figyelmet. Persze az is megtörténik, hogy összevissza alkalmazzuk mindezt.

Miért? Mert nem értjük, hogy az emberek hogyan működnek. Nem értjük, hogy milyen módon tudjuk tőlük megkapni azt ami hiányzik nekünk. Ezért próbálkozunk. Jól, rosszul, bárhogy. Energiára van szükségünk. Az energia pedig érzelem. Az érzelmen keresztül fejlődünk. Ha nincs érzelem, nem fejlődik a gyermek, és a felnőtt sem. Ha van érzelem, fejlődik a gyermek, és tovább fejlődik a felnőtt is.

Csak jönnek a kérdések. Tudjuk e, legegyszerűbb megfogalmazásban mi a szeretet? Nem más, mint érzelem egalizálás. A szeretet, egyensúly. Amikor túl vagy töltve érzelemmel, követelődző leszel. Ám ellenkező esetben, vagyis ha kevés az érzelem, hiányban vagy, követelsz. Az ember képes felmérni, hogy mikor beszélünk tényleges hiányról és mikor túltöltöttségről.

Mikor tudunk jól szeretni? Akkor, ha mi magunk egyensúlyban vagyunk. Ez az érzelmi intelligencia. Ez az intelligencia nem más, mint hogy képesek vagyunk magasabbról, kívülrőlrálátni a dolgokra. Mert az evidens, ha én magasan vagyok, rálátok sok mindenre. Ez esetben pedig képes vagyok arra is, hogy felmérjem, kinek mire van szüksége, s ez alapján oszthatom a szeretetemet. Akkor már nem kellenek hozzá könyvek, videók, sztereotípiák, mert önmagamtól érzem, tudom, hogy kinek mire van szüksége.

A mennyiség adott. Pont annyi szeretet van, amennyi kell. Persze, hogy én jól használom e, az attól függ, mennyire tudom igazságosan elhelyezni a családomban, a környezetemben, és a többi körülöttem lévő térben. Az igazságot akkor értjük meg, ha körülöttünk mindenki elégedett. Boldogok mellettünk. Nem adtunk túl sokat, sem keveset.

Ez egy tanulás, amelyre gyermekeink tanítanak minket. Minél előbb akarnak leválni, annál inkább jelzik, hogy valamiből túl sokat, vagy valamiből keveset kaptak. Meg kell érteni őket. Hogyan? Kommunikációval. Minél többet beszélünk velük, annál jobban megismerjük őket. Minél többet mutatnak meg magukból nekünk, annál jobban jelzik valós hiányaikat, vagy valós többleteiket. Az sem jó, mert egészségtelen gondolkodásúak lesznek. Azt tanulják meg, hogy nekik mindig kapniuk kell. Ha nem tanulnak meg adni, nem tudnak egyensúlyban élni, tehát ezzel is bántjuk őket. De szeretnék nagyobb hangsúlyt helyezni arra, amikor hiányban van egy gyermek. Felnő, és hiánya pótlásra szorul. Minél nagyobb a hiány, annál jobban torzul a személyiség. Lopnak, hazudnak csalnak, sőt akár ölnek.

Mit jes mi ennek az oka?Egyrészt azért lop, mert valamiben hiányt szenved. Nem biztos, hogy abban a tárgyban amit ellop, de kompenzál. Mi pedig büntetünk. Az elkövetőt büntetjük. Azt az elkövetőt, aki nem csak bűnös, de áldozat is. Mégpedig azért, mert életében soha nem kapta meg azt a törődést odafigyelést, szeretetet, ami más emberré tehette volna. Természetesen egyetlen bűnözővé vált embert sem menthetünk fel a társadalmi felelősség alól, de nem árt, ha időnként hangsúlyozzuk, sok esetben nem csak ő tehet róla, hogy bűnöző lett. S hogy ki, vagy kik vannak még emögött? Szülők, nagyszülők, a rendszer, vagyis a társadalom. De ennek a felelősségnek a kérdése nem jelenika tárgyalótermekben. Nem tartunk itt.

Azt mondjuk, hogy mindenki söprögessen a saját háza táján. Hogyan? Ez sem egyszerű. Vannak, akik örülnek annak, hogy a létfenntartásra jut energiájuk, s mitagadás, nincsenek azon a szellemi színvonalon, hogy szeretve legyenek és ők is szórják a szeretetüket.

Ki a felelős ezért? Senki. Senki nem vállal felelősséget, mert lehet, olyan helyen dolgoznak, ahol kiszipolyozzák a lelkeket is. Persze ez nem kötelező, de ha másként lesz, éhenhal a család... Ha éhen hal, akkor nincs többé család, és nincs többfelelősség sem.

Minél magasabban vagy, mint szellem, mint lélek, mint irányító, mint vezető, annál nagyobb a hatalmad, és annál nagyobb a felelősséged is. De azt nem vállaljuk. Csak a hatalmat. A felelősséget azt nem. Miért? Mert nem készültünk fel rá. Nem értettük meg a fejlődésünk során, hogy csak együtt működik a kettő.

Nincs rossz ember. Szerintem, ha mindenki megkapná a neki járó szeretete és figyelmet, sokkal jobb lehetne a világ. De ez álom. Sokan vannak, ugyanis, s egyre többen, akik nem kapnak elég szeretetet, figyelmet, elfogadást, hálát, s ezzel az életerőhöz nem jutnak hozzá. Ezért az emberek, torzók lesznek. Torzók, de lehet rajtuk javítani.

Csak egy példa. Új iskolába kerültem, ahol volt egy fiú, aki az iskola réme volt. S volt ott egy tanár, aki nem a sztereotípia alapjánközeledett hozzá, hanem felfedezte értékeit. És voltak. Mindenkiben van. Egy idő után ez a fiú, teljesíteni akart, bizonyítani a tanárnak, mert megszerette. Azzal, hogy elfogadta benne azt, ami jó. Mindig meg kell dicsérni mindenkiben azt, ami jó, ezáltal kinyílik a lelkében egy olyan virág, ami eddig összecsukódva várakoztatta szirmait. Ha nem tudsz dícsérni, akkor veled van baj. Te is el vagy zárva. Ha senkiben nem látsz jót, akkor bezártál, és olyan, mintha csador lenne rajtad. Nem látsz jól, s hiába várod, hogy téged lássanak, ez sem sikerül. Mert te is elrejtetted magad. Mégpedig azért, mert félsz. Félsz megmutatni magad, tulajdonképpen attól félsz, aki vagy. Félsz, hogyha megmutatod magad, nem fognak szeretni, nem fognak elfogadni.

Nagy tévedés. Az ember jó. Amikor képes vagy arra, hogy önmagad tárd elénk, biztos, hogy szeretni fognak, de ha eltakarod, elrejted, vagy álarcbanmutatod meg magad, akkor egyáltalán nem ismerünk meg, és azt mondjuk, ki ez? Akarunk e egyáltalán valamit tőle? Nem. Miért nem? Mert nem őszinte. Nem mutatja meg magát nekünk.

Mi magunk rontjuk el kapcsolatainkat, gyermekeink kapcsolatait, akár párkapcsolatát, azzal, hogy nem tárjuk fel önnön magunkat. Csak ellenkező esetben leszünk képesek megismerkedni azzal akik vagyunk. Vagy jobb, ha akár egész életünkben színjátékot játszunk?Mikor az igazi énünk rejtve marad?

Ha meg akartok ismerni valakit, akkor nyitni kell.S amikor ő is kinyitja magát, akkor érezni fogtok. Az nem baj. AZ JÓ. NAGYON JÓ. Érezni jó. Ezt nem tanítják. Hagyjátok, hogy az ösztönötök nyisson. Hagyjátok, hogy jöjjenek az érzések. Ilyenkor újra tudtok majd szeretni Amikro ezt elértétek, meg kell tanulni jól tovább adni a szeretetet. Oda, ahol hiány van belőle. Oda, ahol nincs egyensúly. És oda, ahol benneteket is tanítanak, töltenek szeretettel. Ha megtanulunk szeretni, nem bántunk tovább, az emberiség elérheti azt, amiért teremtetett. Hogy szeressen, hogy érezzen, hogy éljen. Ez a célja életünknek, hogy szeressünk. Azt pedig elzártan nem lehet. Ahhoz nyílni kell, és akkor előbb utóbb eljuthatunk oda, hogy hol van ebben az én felelőssége. Amikor megérted azt, hogy felelősség nélkül nem lehet felfelé haladni, akkor nem kéred még azt az állást, amelyet nem tudsz felelősséggel elvállalni, nem akarsz úgy szülő lenni, hogy még nem vagy kész rá, mert megérted, hogy előbb magadat kell megtanítani arra, ami kimaradt, és aztán lehet nevelni. Abból a tudásból, amelyet megszereztél saját tanulásod közben. El kell érni, hogy ne hibázz ugyanúgy, mint szüleid. És ne hibázz ugyanúgy, mint a nagy többség. És ha változtatni akarsz azon, ami nem jó, először magadat gyógyítsd meg, magadat változtasd meg, és azt add tovább. A cselekedeteiddel. Attól leszel hiteles, ettől lesz hatalmad, és tiszteleted. És akkor tudsz vezetni. Addig nem. A következő alkalommal, a vezetővé válásról, és arról írok, hogy lehet valaki hiteles vezető. Addig is szép napokat nektek.

Az élet, nem más, mint illúzió. Könnyen lehet, hogy a mondat a könyökötökön jön ki, annyiszor hallottátok, és most arra gondoltok, átlapozzátok ezt a bejegyzést. Lehet, hogy én is így tennék. De megéri tovább olvasni! Az élet tehát egy nagy illúzió!

Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy élünk, de nem  tudjuk, hogy az életünk hány százalékban a miénk, és hány százalékban a másé. Na, ez még furcsább, ugye? Mit jelentenek ezek a mondatok? Enyém, tiéd, kié? Az életet, a saját életünket, hogyan bonthatjuk ennyire szét? Simán.

Tételezzük fel, hogy hasonlítok valakire a családtagjaim közül, és energetikailag kapcsolódom vele. Máris nem tudom élni a saját életemet. Nekem kell megélni azt, amit apu, vagy anyu, vagy a többiek közül valaki - akikre hasonlítok - nem éltek meg. Szerencsém van, ha olyan családtagomról van szó, aki kedves volt mindenkinek. Sajnos, ilyen kevés van. Ha olyan személyhez kapcsolódom, akit nem értett senki, esetleg nem volt szép vagy kedves, a sorsát nem élvezet élni. Még akkor sem, ha elfogadom - mert el kell fogadnom, hogy - akárcsak ő egykor - én sem vagyok kedves, szép, boldog, mert aki nem látja magát szépnek, nem boldog.

Márpedig az emberek azért születnek ide, hogy boldogan éljenek. Ha nem tudnak, annak egy oka van: nem élik a saját életüket. Az életet pedig élni kell, ahhoz, hogy boldogok legyünk. A lélek valamit elképzel, készít egy tervet, és azt mondja: ok, csináljuk! Leszületik ide, ebbe a világba. Azt mondja, én vagyok az, aki vadakat terelő juhász lesz. Sikerül ez neki? Nem. Miért? Azért, mert ő ugyan vadakat terelő juhász akar lenni, de előtte tisztázni kell azokhoz, a családjához tartozó lelkekhez való viszonyát, akik leszületettek, de nem élték, vagy nem élhették végig az életüket. Ezeknek az ősöknek a lelkei megjelennek, és azt mondják, hogy lehetsz vadakat terelő juhász, de csak akkor, ha előbb megéled, azt, amit mi nem tudtunk megélni.

A léleknek – ha ez a sorsa - le kell születni. Mindegy, hogy milyen formában, hogy mivé. Nincs mese: le kell születni és élni kell! Igen ám, de ha a nagyi úgy született le, hogy arra volt a szerződése, orvos lesz, de nem lett, „csak” családanya, akkor marad a családi energetikai mintában egy hiány. Valakinek meg kell valósítani azt, amit a nagyi kitűzött maga elé. Vagy a gyermeke, aki utána jön, vagy valaki más a családból, mindenképpen orvos lesz. Miért? Mert a nagyi nem élte ezt meg, nem lehetett, nem lett, orvos. Az a szerződés, amit a lelke az életére kötött, nem lett teljesítve. Tegyük fel, megszületik a fia, akinek azt mondja lelke, hogy ügyvéd szeretne lenni. Nem lehet, mert anyu élettervének még adóssága van, valakinek meg kell élni ebből a lélekcsaládból, hogy orvos lesz. A fiú tehát bevállalja. Boldog? Nem, pedig minden olyan jónak látszik, olyan jó kis életet választott! Hiszen orvos, és az orvos köztiszteletnek örvend! Az orvost szeretik. Az orvos sokat keres. (már amelyik) Az orvos kiemelt értékű tagja a társadalomnak! De ez a fiú mégsem boldog.

Miért? Mert nem azt az élet éli, amit eltervezett odafönn magának. Nem a saját életprogramját. Ha viszont azt a sorsot éli, amit annak idején megtervezett magának, és azt a szerepet játssza, amit szeretne játszani, akkor boldog, mert önmaga. Ön-azonossá vált a saját lelkével. Összekapcsolódás történt lélek és test között. Megszületett az a személy, aki valóban – egyszeri és megismételhetetlen módon - Ő. Ha az ember boldog akar lenni, semmi másra nincs szüksége, csak arra, hogy saját életét élje.

Hogyan tudunk mentesülni mindattól a tehertől, hogy előttünk - nem csak nagyi, hanem még nagyon sokan az őseink közül - nem élték a saját életüket? Mindenki valaki más sorsát éli. Sőt, van, aki egyszerre, többekét is. Ezt nevezik skizofréniának. Annak az állapotnak, amikor már azt sem tudom, hogy ki vagyok, csak megfelelek ennek, annak, mindenkinek. Több személyiség életét élem egy testben. Ezt úgy képzeld el, hogy ilyenkor több lélek hat a testre. Az egyik azt mondja, hogy legyél orvos, a másik, hogy foglalkozz szépségeddel, a harmadik, hogy érezd az emberek érzéseit, és így tovább. Előbb utóbb meghasonlik ebben az ember. Ha meghasonlik, akkor többes személyiség alakul ki benne. Élheti az illető az egyik „énjét”, vagy élheti a másikat, vagy akár a harmadikat is. Hol ilyen, hol olyan lesz. Ő persze azt hiszi, hogy az adott pillanatban mindig önmaga. De nem az.

Mi mutatja meg, hogy a saját életedet éled? Az, hogy boldog vagy. Ha boldog vagy, az messziről látszik. Nem túlpörgött, nem túl boldog, hanem normálisan, természetesen, úgy igazán, alapból boldog. Az jó. Nagyon jó. Akkor érzed, hogy élsz. Mindannyiunk számára jutnak boldog pillanatok, boldog percek, órák, vagy akár napok. Akkor élünk. Ha az életeden végig tekintesz, és ezt látod, hogy nagyon kevés boldog napod volt, akkor nem sokat éltél! Van olyan is, hogy valaki más éli a te életedet, és ő meg annak nem tud örülni, mert nem az övé. Te persze örülnél neki! Sok minden van össze kavarva itt a Földön. Emberek ragaszkodnak az állásukhoz, amelyben soha sem voltak boldogok. De nem adják tovább annak, aki boldogan, kiteljesedve dolgozna azon a helyen, méghozzá nagyon jól. Persze érthető: ott a félelem, hogy ha én átadom neked azt, amit én dolgozom, nem találok helyette mást.

Miért? Mert nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, mi tenne boldoggá. Mert egy percig sem éltem az életemet, mert egész életemben azt hallottam, hogy tedd azt, amit elvárnak tőled! Azt soha, senki nem kérdezte, hogy mi tenne boldoggá? Ha később mégis feltetted magadnak ezt a kérdést, még mielőtt őszintén feleltél volna magadnak, máris mondtad, késő.

Miért? Tételezzük fel, bevallottad magadnak, hogy akkor lennél boldog, ha orvos lehetnél. De a hosszú és nehéz orvosi egyetemi képzésre járni csak bizonyos életkorban ésszerű. Ha egy ötvenéves ember kezdi el az orvosi egyetemet, kis túlzással meghal, mire valóban gyógyíthatna. Ilyen előzményekkel mégis, hogy lehet az ember boldog?

Úgy, hogy rájön, segíthet gyermekeinek, hogy ők azt élhessék, amit szeretnének. Igen ám, de ki fogja megélni azt, amit nem élt meg nagyi, apu, vagy a család más tagjai? Én. Én, aki bevállaltam, hogy megnyitom az utat a gyermekeim számára. Akkor tehát én ismét csak nem a saját életemet élem, viszont mindent biztosítok gyermekeim számára. Ez a szemlélet nagyon gyakori most, pedig nagy csúsztatás! Gyermekeinket Istenné tesszük, önmagunkat pedig olyanná alacsonyítjuk, hogy a gyermekeink nem tudnak hozzánk kapcsolódni. Visszafogjuk magunkat, nem veszünk magunknak semmit, mindent a gyermekünk elé halmozunk, hogy legalább ő megvalósítsa azt, amit szeretne. Közben ebbe szépen beledöglünk. Nem élünk semmit.

Akkor tehát ez a módszer sem jó. Ráadásul a gyerekeink nem becsülik meg, hogy mindent átvállalunk helyettük, mert nem is tudnak róla. Ez egy kiegyensúlyozatlan a rendszer. Ha ki akarsz jönni az egyensúlytalanságból, kezd el megérteni, hogy mi okozza az arányok eltolódását?

Túl sokat adsz? Vagy túl keveset? Igazságtalanul viselkedsz, vagy éppen túl becsületesen? Elcsúsztak ez életedben a fontossági sorrendek? Kezd el kiegyengetni őket! Ha az igazságot szeretnéd megtanítani a gyerekeidnek, akkor legyél igazságos. Akkor azt tanulja meg tőled a gyerek. Ha a szépséget szeretnéd megélni, engedd meg, hogy magadnak is, és a gyermekednek is egyformán fontos lehessen a szépség. És ha azt akarod megélni, ami teljes, akkor nagyon sok mindent kell megtanulni azoktól, akikkel együtt élsz. Azoktól, akik körülötted vannak. Nem vagyunk tökéletesek, mindannyiunknak tanulnia kell. De tanulni csak attól tudunk, akit többnek ítélünk meg valamiben magunknál. Ez esetben érdemesnek találjuk őt arra, hogy megtanuljuk tőle, amit tud. Ha már megtanultuk mindent, keresünk valakit, aki másban jobb, mint mi. Másban tökéletesebb. Nem mindenben – ugye, tudjuk, hogy olyan nincs - hanem valami másban. Valami olyanban, amiről esetleg eddig nem is tudtam, vagy nem jól tudtam. A tudásomat ilyenkor felülírom az új tudásból. Nem haragszom arra, aki addig mást tanított nekem, mert nem tudtam volna addig befogadni az újat, míg meg nem értettem, hogy rossz irányba megyek. Csak akkor változtathatok, ha ezt megértem.

Hogyan? Úgy, hogy felismerem, meghatározom, hogy eddig merre haladtam? Eldöntöm, hogy mostantól más felé megyek. Olyan irányba, ahol még nem jártam. Ettől még az, amit eddig megtanultam, hasznos lehet valaki másnak. Valakinek, aki pont arra akar menni, ahonnan én visszafordultam. Miért lehet az hasznos neki, ha nekem nem jó? Azért, mert ő mást tervezett erre az életére. Nem ugyanazt akarja. Nem ugyanoda készül. Nem orvos, hanem ügyvéd akar lenni. Ha pedig ügyvéd akar lenni, fölöslegesen tanulja a kémiát, és én meg fölöslegesen tanultam a történelmet. Mindenki a maga útján kell, hogy haladjon. Azon az úton, ami neki tanulás, ami neki segítség.

Hangoljuk rá gyermekeinket, hogy megtalálják magukban a lelkük eredeti tervét, azt, amiért ide születtek. Ehhez szükség van arra, hogy megértsük szülőként is, hogy nem kell mindenkinek, mindenből a lehető legjobbnak lenni! Te is unnád, lélekként, ha újra, és újra ugyanaz történne veled. Újra tanulni ugyanazt a matekot, ugyanazt a kémiát, és mindent egyebet, amit az iskolában meg kell tanulnod. Szörnyen egyhangú!

Tehát akkor, hogyan legyünk jó szülők? Úgy, hogy keltsük fel a lehető legtöbb dolog iránt a gyermek érdeklődését. Játszunk olyan játékokat, amelyekben megmutatkozik, hogy mi érdekli őket igazán! Ha egész kicsi gyerekként állandóan műti a babákat, szétszabdalja őket, valószínűleg az orvoslás izgatja. De van ezek kívül még annyi szakma!

Hogyan mutassuk meg nekik mindent? Hogy lehet teljes a paletta?

Sehogy. Nem csak így lehet nevelni. Meg tudod mutatni például a saját szakmádat is, minden szépségével és árnyoldalával! Sajnos, főleg ezt tudjuk megmutatni, mert nem élvezzük azt, amit csinálunk. És ha egy olyan tanár tanít, aki soha nem élvezte munkáját, akkor nem csak a tanítást dobod, mit választható szakmát, de még az is megtörténhet, hogy tanulás sem fog érdekelni. Tanulás nélkül pedig nem jutsz el oda, ahová szeretnél. Óriási felelősség, hogyan mutatunk be egy szakmát, hogyan láttatjuk a gyermekeinkkel a jövőt! Egy csomó rossz tapasztalat után nehéz elmagyarázni nekik, hogy jó dolog a tanítás, csak a tanító néni nem élvezi. Könnyen lehet, hogy végül nem tudjuk a gyereket meggyőzni, mert ő már döntött. Azt mondja, nem érdekli a tanítás, nem lesz tanár soha!

Itt tartunk most. A tanárság, mint szakma, kihalóban van. Jó, de akkor a gyermekeinket ki fogja képezni? Senki. Jöhet egy olyan világ, amiben azt el kell fogadni tudásként, amit az emberek  autodidakta módon tanulnak meg. Igen, ám, de ezt a tudást papír nélkül nem fogadja el senki! Az egyetemeken mégis rengeteg olyan tanár van, akinek a tudása nem tart ott, ahol a hallgatóké. Sőt, saját elavult tudásukat akarják rátukmálni a hallgatókra. Ebből kell vizsgázniuk, ebből kell felvételizniük. Azt közvetítik, ami rossz. Ha jó alaposan a fejedbe verik, évek is kellhetnek, míg felülírod a jó tudással. Kérdezhetjük, hogy az egyetemeken nem kell senkinek felelősséget vállalnia azért, amit tanít? Nem kell senkinek újra tanulni, újra vizsgázni abból, ami már nem jó, vagy amit a tudomány felülírt? Úgy tűnik, hogy sok esetben nem. Olyan oktatók taníthatnak, akik nem képezik magukat, s nem újítják meg tudásukat.

Mi tőlük tanulunk. Lehet, hogy rosszat. Lehet, hogy elavultat. Miért van azt, hogy egy egyetemről kikerült diáknak újra kell kezdeni a tanulást? Diplomával a zsebében kell elkezdeni fejleszteni magát? Azért, mert rájön, hogy amit tud, az kevés, nem veszik fel vele sehova, mert az élet közben tovább haladt. A nagybetűs életben, a munka világában az a tudás kell, ami alkalmazható. A szárazon bemagolt tudás nem az.

Ezért van az, hogy várunk. Várunk arra, hogy valaki vállalja a frissen végzett diákot, adjon munkát neki. Félő, hogy közben kiderül, szegény tényleg nem tud sokat. A munkaadója vagy tanítja, és felemeli arra a szintre, ahol használni tudja, vagy egy idő után elbocsájtja. Ha elbocsájtásból legalább annyi haszon van, hogy egy munkahellyel többet be lehet írni az életrajzba, és kiderül, hogy a fiunk-lányunk nem csak iskolába tud járni, hanem munkatapasztalatot is képes szerezni.

Na, ha ez is megvan, kezdődhet az élet! Azért arra vigyázzunk, hogy mindez ne harminc évesen legyen, mert akkor már nem tud elkezdeni ismerkedni az ellenkező nemmel, hiszen minden munkanapja 8-10-12-14 órás. Szép kilátások! Létrehoztunk egy olyan nemzedéket, aminek munkája miatt nem nyílik alkalma családot alapítani. Biztos, hogy ez a cél?