Minden ember másként gondolkodik, de attól ha együtt gondolkodunk többek leszünk. S hogy miről gondolkodjunk? Mindenről. Lehet kérdezni, hogy miért, de kézenfekvő a válasz: egyedül nem megy.

Egyedül bizony nagyon sokszor nem tudjuk megoldani azt, amit , ám társasággal, az együtt gondolkodókkal igen. Sok ember van aki különleges, s nagy tudással bír. Rakjuk össze és élvezzük ennek előnyeit, hogy az emberiség ne lekörözni akarja egymást, hanem azon dolgozzon, hogy megossza a gondolatokat azokkal, akik ahhoz hozzá is tehetnek.

Hiszen ebben az esetben már nem elszigetelt, egyedi eredményekről, sikerekről beszélünk, hanem olyanokról, amelyeket egyedül senki nem lett volna képes elérni.

Melyik a jobb? Egy embert ünnepelni, vagy a tudás csúcsát megélni? Valószínűleg a második. Ez esetben ugyanis már nem személyes teljesítményről kell gondolkodni. Nem egyéni sikerekről. Itt már csapat játék van. Annak kell lennie. Sajnálatos, hogy a mai társadalmakban, az egyéni teljesítmények a nyerők. Holott az egyéni teljesítmény soha nem lehet olyan eredméynes és sikeres, mint az együttes. Haladjunk ezen túl, s ha túlhaladunk, akkor érjünk el nagy eredményeket együtt.

Mert ez viszi előbbre a világot. Ezt tudomásul kell venni. Mindig valamiért hajtunk, s ilyenkor motiválni kell magunkat. Az egyéni érdekek egy idő után már nem motiválnak. Azért kell „együttben” gondolkodnunk. Együtt, egy emberként egy bizonyos célért.

Mi legyen a cél? Mindig más. Miért? Hogy megfelelő motiváció legyen bennünk. Ha megfelelő a motiváció akkor nem veszítjük el a lelkesedést. Ha nem veszítjük el a lelkesedést, akkor tudjuk folytatni bárhol, ahol valaha abbahagytuk. Azok is, akik elveszítették valaha hitüket, reményüket, céljukat, üzeneteiket. Ha elvész az ami húz bennünket, megállunk, s ha megállunk, akkor akik utánunk jönnek, azoknak mi csak akadályok leszünk. Ma ilyen a világ.

A jelen kor gyermeke áll a múlt korának felnőttei mögött, akikben nincs már lelkesedés, akikben nincs már hit, sőt energia sem. Amikor egy fiatal beáll az idős mögé, aki áll, leáll tőle a fiatal is. Ám a kényszerű megtorpanás egyben motivációt is jelent a váaltozásra. Minél régebb óta áll előtte valaki, annál inkább akarja a változást. S ilyenkor nem biztos, hogy simogató szavak ahgyják el az ajkakat.Valószínű, hogy ezért kapunk gyermekeinktől bántást, ezért éljük meg fájdalmasan az ő változtatási kényszerüket. Sajnos ők sincsenek tisztában azzal, hogy a szülő hibáztatása még nem elég ahhoz, hogy tovább léphessenek. Ha viszont tovább engedjük őket, s átadjuk számukra a vezetést, megtapasztalják a saját kínjaikat. Hiszen lehet, híján vannak a tapasztalatnak, a tudásnak.

Persze az is lehet, hogy jobban fogják csinálni mint mi, mert van céljuk, akaratuk, de az viszont akadályozza őket, ha nincsenek mintáik, amit másolhatnának, amit tovább fejleszthetnének. S mi történik. ha nincs út amin járjunk kellene?Elindul a keresés, de ott a tévedés lehetősége.

Pedig kézenfekvő a megoldás. Gyermekeinket mi is vezethetnénk. Úgy, hogy elindulunk az úton és kitapossuk mi nekik. Sha eltévedünk, elmondhatjuk, hogy legalább megpróbáltuk. Elmondhatjuk, hogy mi is beleestünk abba a hibába, hogy magunkra hallgattunk, de legalább elindultunk. Ha állunk, akkor mindannyian meghalunk. Állni, élettelen. Állni, életellenes. Az élet, halad, folyik, áramlik, megy. Ha pedig állunk, akkor minden forrás kiapadt. Nincs táplálás, amely éltessen, nincs lelkesedés és nem élünk.

Ha élni akarunk, sőt azt akarjuk, hogy gyermekeink is élhessenek, akkor tápláljuk a forrást. Tápláljuk a hitet. Adjunk nekik reményt… De miből, ha magunk sem remélünk, hiszünk, vagy élünk? El kell kezdenünk élni.

Ha egy élet megszakadt, újra lehet indítani. Az orvos is megteszi. Ha újra indítjuk az életet, legyen hit benne. Aztán legyen lelkesedés hozzá, amely elvisz valahová. Ha elindultál, már legalább haladsz. Ha haladsz, akkor biztos élsz.

A haladás azonban két irányú lehet. Előre, vagy hátra. Mindegyik jobb mint állni. De ha előre haladsz, akkor az életedben jobb dolgok születnek. Ha pedig hátra, akkor nem biztos hogy még jobb lesz, de legalább elindult a keringés. Meghalni akkor is lehet, ha már egyáltalán nem jó. De ha nem is próbáltad ki hogy milyen is lehet élni, akkor milyen mintát mutatsz? Milyet a világnak? És gyermekeidnek? És másoknak?

Ezek a minták vannak megkövesedve nálunk. Hogy jó ha vigyázol, ne nagyon siess, várj, hogy mit hoz a holnap, ne ugorj bele semmibe korán. Úgy élünk, mint Pató Pál. Ő, aki nem is élt. Hiszen a vers is ezt mutatta meg nekünk. Szidta Őt. Miért? Mert semmit sem tett azért, hogy valami történjen. Mi magyarok ilyenek lettünk. És ha valaki egy kicsit előre akar haladni, az már lázadó.

Miért nem jó neked ami van? Miért nem jó neked több ezer éves hagyomány? Ne rohanj előre, várj a sorodra, és így tovább… De az emberek, azaz a fiatalok, már nem tudnak várni. Lejönnek, leszületnek, és nem történik semmi. Mert a fiatalok, még nem kerültek sorra. Azért, mert még az idősebbek sem, sőt még azok sem, akik matuzsálemek. És akkor állunk. Továbbra is. Mit csinál ilyenkor egy ember? Próbálja elterelni gondolatait. Próbál nem arra koncentrálni, hogy mi van. Drogozik, iszik, különböző szexuális aberrációkban tölti ki fölösleges energiáit. Miért? Mert különben meghal. És ha meghal, akkor nincs tovább. Nem lehet állandóan azért leszületni, hogy tartanak e már ott elődeink, hogy élhessünk mi is. Nem lehet folyton arra várni, hogy hátha valaki elindul. Mindenkinek el kell indulnia. Igen, ez nagy nyomás. Nyomás azokra, akik elől álltak. De nyomás volt az is, hogy nem haladhatott senki. Most mi nyomjuk az elakadtakat, hogy induljon el mindent. És ha nem tudod befogadni, akkor félre kell állni. Miért? Mert megjöttek az újabb vezetők. Azok akik hisznek. Azok, akikben van lendület. És azok, akik még élnek. Ha az ember elindul, újra nagy lesz nem sokára. De ha még egy kicsit áll, akkor még arra sem tudunk később büszkék lenni, hogy emberként léteztünk. Annyit ártottunk már. Kezdjünk azon gondolkodni, hogy mivel tudjuk jóvátenni. Mivel tudjuk megváltoztatni? És mivel tudjuk átalakítani világunkat. Mivel? Valami több kell mint eddig. Nem a lázadás a cél, hanem a cél eredménye a lázadás. Nem azért lázadunk, hogy bántsunk, hanem azért hogy minket ne bántsanak. Minden fordítva van. Fordítva, és ezért meg kell gyógyítanunk. Hogyan? Egymás tudásával, egymás, szívével, egymás erejével, és egymás hit ével. És az élet tovább haladhat. Ha az élet folyik, akkor az ember boldog. Ha az ember boldog, akkor nem bánt. Azt sugározza ki, hogy boldog. És ebből tudunk teremteni. Addig viszont ne teremtsünk. Ne teremtsünk abból az energiából, hogy bántás, fájdalom, örömtelenség, keserűség. De csak ez van. Akkor ezt alakítsuk át. Változtassuk meg. Legyen újra rend. Tanuljunk családunk idősebb tagjaitól. Tanuljuk meg amit tudnak, és tegyük hozzá azt amit hozunk. De az időseknek át kell engedni a „játszóteret” számunkra. Azért hogy mi is játszhassunk, hogy hozzátegyük azt amik vagyunk. Ha nem engednek minket játszani, energiánkat magunk, vagy mások ellen fordítjuk. Ezek a harcok. Ebből van a harc a világban. És mi magunk tudnánk megakadályozni azzal, ha együtt gondolkodnánk.

Ne féljünk attól, hogy elveszik tőlünk a hatalmat. Ne féljünk attól, hogy rosszabb jöhet. Rosszabb csak akkor jön, ha valami megáll, vagy esetleg vissza fordul. De ha előre haladunk, hozzáadjuk tudásunkat ahhoz, ahol tartottunk, mindig előre fogunk menni. Nem kell mindig ugyanazt tennünk, csinálnunk. Ha megtanultunk valamit, és ahhoz hozzátettek valamit, akkor ezt már tudjuk. Tanuljunk valami mást. Éljünk valami mást. Élvezzük máshogy az életet. És játsszunk együtt. Olyan sok mindent lehetne együtt játszani. Akár olyat, ami mindenkinek tetszik. Olyan még nem volt, de lehet.

Ha egy családban lehet mindenkinek jó, akkor egy iskolában , egy városban, egy országban, és akár egy földön is lehet. Hogyan? Erről írok legközelebb. Addig is játszatok együtt, mindenkiért.

A test mindig kész változni. Mitől függ hogy mennyire gyorsan? Attól, hogy milyen állapotban van. Ha egy jó állapotú testet kell felerősíteni azt mondjuk, eddz! De ha a test nem jó állapotú? Akkor mivel erősítsük? Étellel Itallal, gyógyszerekkel, és pihenéssel. Ha a test olyan állapotú, hogy mindent kibír, gyorsan haladhatsz vele. Ám, ha mindent úgy fogad, hogy pihenni kell, akkor meg lehetsz róla győződve, hogy van nagyon rossz állapotú részed is a testben. Ha nincs, ha nem fáradsz el semmitől, akkor eddz. Annyit amennyi jól esik. Viszont ha túltöltöd magad, azaz túleddzed magad, akkor rájössz hogy ez nem jó. Miből? Hogy elfáradsz. Ha elfáradsz akkor nem feltöltött a sport, hanem lemerített. Ha pedig lemerít, akkor még annyit amennyit edzettél, még nem bírsz. Ne feszítsük túl a testet. Miért?

Mert a test fontos. Nem az a lényeg, hogy megmutassuk mennyit bírunk vele, hanem az, hogy mire szolgál. És mire? Arra, hogy benne éljen a lélek. A lélek aki egy fény. Mi mindannyian különböző fények vagyunk. Ezek a fények egy egészséges testben könnyen benne maradnak. Egy egészségtelen testbe viszont nem. Miért? Mert a fény, azaz a lélek segíteni jön, nem bántani. És ha túl nagy fény kerül egy testbe, akkor bánt. Ha pedig pont annyi fény kerül egy testbe amennyi segít, akkor gyógyulunk. Miért? Mert nem töltöttük túl magunkat, nem terheltük fölöslegesen magunkat, ebből kifolyólag pont annyi energiát vettünk magunkhoz, amennyi elég. A pont annyi amennyi kell, mindenkinek mást jelent. A pont annyi azt jelenti, hogy az adott test mit kér. Nincs átlag. Nincs séma. Mi mindannyian különbözően éljük meg fényünket, ezért különböző állapotokat jelez a testünk. Onnan kell kiindulnunk. Ha azt jelzi a test hogy ennyit bír, arra figyelnünk kell.

Igen ám, de mi teljesítményre vagyunk trenírozva. Attól leszek jó, ha mindent amit a legjobbak bírnak, én is bírni fogom. Min múlik ez? Azon, hogy honnan indulunk. Azon, hogy erre, hogyan építkezünk. Van amikor egy gyermek alkalmas a hirtelen nagy terhelésre, de van amikor még nem. Elrontjuk őket. Azt mondjuk, hogy nézd meg a Juliskát, bezzeg ő végig tudja csinálni az eddzést. De Juliska teste vagy lelke, más. Ez azt jelenti, hogy ha a szülő azt szeretné, hogy gyermeke ott tartson ahol Juliska teste, azaz lelki egészsége tart, akkor bátorítanunk kell gyermekünket és felmérni hogy hol tart. Senki nem ott kezdi, hogy olimpikon. Ugyanez van mindenben. A sport, csak egy példa. De nem tartunk ott, hogy együtt tudjon haladni 30 különböző iskolában tanult gyerek, ha nem tartanak egy szinten. Ezért nem jó az iskola. Nincs felzárkóztatás, nincs differenciált mód arra, hogy ki hol tart, de van viszont követelmény amelyet teljesíteni kell. Miért baj ez? Mert nem tartunk ott. Nem mindenki tart egy helyen, tehát nem indulhatunk egy helyről. De kötelező. Ezért vagy felveszi valaki a versenyt másokkal, vagy elmegy abból az iskolából, ahol nem tud bekapcsolódni. Min múlik ez? Azon, hogy képesek vagyunk e jól integrálni. Rálátunk e a fiatalok tudására, egyetlen felvételivel. Nem. Nyilván nem reális azt állítani, hogy mindenki ott tart, ahol el kéne indulni. Ezért felzárkóztatásra, tehát összehangolásra lenne szükség. Nincs olyan, hogy mindenki mindenben jó, vagy tökéletes. Még ha a jegyek ezt támasszák is alá. Van amelyik iskola könnyű, ott nem nehéz ötösnek lenni, de van amelyik iskola nehéz, ahol lehet hogy egy hármas többet ér mint máshol az ötös. Nincsenek szintek, tehát a jegyek rendszere nem tükrözi a tudást. Ezért kell külön felvételi. Ott viszont mindenki ugyanazt kell hogy írja, illetve tudja. És még ez alapján sem állapíthatjuk meg teljesen azt, hogy valaki képes e egy középiskolát elvégezni, avagy sem. Miért? Mert pillanatkép. Pillanatkép arról, hogy aznap hogyan kelt, hogyan teljesített. És ez alapján hozunk ítéletet egy gyermek jövőjéről. Lehetne máshogy… Később majd beszélünk erről is.

A gyerekek ahhoz, hogy egészséges felnőttek legyenek, folyamatos terhelést kell hogy kapjanak. Az iskolák nem alkalmasak erre. Vannak iskolák, amelyek preztizs-harcokat folytatnak azért, hogy oda jöjjenek a diákok. Ez verseny. Ez versenyhelyzetet teremt a gyerekek között is. Ha egy gyerek nem kerül be az elit gimibe, akkor nem elég jó. Aznap. Vagy akkor. És mi van ha később alkalmassá válik arra, hogy elvégezze azt a sulit? Késő, mert egyszer, maximum kétszer felvételizel. Azt is csak akkor ha szüleid úgy látják, hogy megértél rá. Mi kell ehhez? Behozni a lemaradást. Összesen erre van szükség. Honnan indul ez? A legeslegaljáról. Hol lehet lemaradása egy gyereknek? Sok helyen. Például ott, hogy megérti, hogy egymásnak segítünk. Csakhogy ezt már csak egyetemen tanulja meg. Ha az egyetemen megtanulja, akkor már visszamenőleg ő nem hasznosítja magán, de gyermekeinél hasznosítania kellene. A diák, diák. Mindegy hogy hány éves. Azért diák, mert tanul. Azért tanul, hogy többet tudjon. Hogyan? Úgy, hogy egymásnak segít. Ha egy diák jó valamiből, segítsen azoknak, akik nem jók belőle. És akkor neki is fog más valaki segíteni abból, amiből ő sem elég jó. Nem a tanár feladata egy szintre hozni azokat akik tanulni akarnak egy intézményben, de atanár feladata az, hogy felmérje, hogy ki jó az ő tantárgyából. Hiszen ebben jó. Jóesetben. Aztán a tanár, mint vezető, ossza le a feladatokat azok között, aki már tudnak, hogy kinek tanítsák azt meg, ami a hiányosságuk. Nem arra kérem a tanárokat hogy felelősségüket átadják annak a diáknak aki tud, hanem azt kérem, hogy aki nem tud elindulni onnan ahol a gimnázium indul, ( és ez minden iskolára igaz) azt segítsék azzal, hogy valaki korrepetálja. Valaki, aki azt már tudja. minden szaktanárnak vannak eszközei, amivel felmér. Év elején irat egy dolgozatot, amely átfogó kell hogy legyen. Nem az osztályzat a lényege ennek, hanem felmérni azt, hogy ki hol tart. Ott kell bekapcsolódnia a tanárnak, ahol az átlag tart. Nem ott, ahol elindul a tanterv, de valóban odáig el kell jutni, ahová meg kell érkezniük kilencedikben, tízedikben, a diákoknak. Ha túl nagy a különbség, nem azt jelenti, hogy 10 jó tanulóm lesz és 20 hülye, hanem azt, hogy van mit bepótolni. Használjuk egymás tudását. Azok a diákok akik tudnak, úgyis unatkozni fognak azért mert nekik ez már megvan, őket azzal lehet motiválni, hogy képesek segíteni másnak. nincs hülye gyerek, csak túl gyors terhelést kapott egyszerre. Hol van annak a felelőssége, aki nem ért a gyermekekhez? Sehol. Próbálunk javítani a rendszeren, de nem tudjuk, hogy hol nyúljunk bele. Bizony nagyon mélyre kell vissza menni. Oda, ahol indul a terhelés.

Egy gyermek ha túl nagy terhelést kap egyből, elszakad az izma, továbbiakban kiakad az izület, el kezd a test amorffá válni. Miért? mert túl korán akarunk mindent.

Bezzeg Juliska már forog. Bezzeg Juliska már gagyog. Mindenki maga tempójában kell hogy haladjon. Ki felügyeli ezt? Mi. Mi a család, mi az osztály, mi az iskola, mi a barátok, mi a munkatársak, és így tovább. Túl sokat várunk mindenkitől elsőre. Ha egy gyereknek azt mondják, hogy kezd el az iskolát? boldog. Alig várja, hogy tanuljon. Szereti a tanulást, és szeret tudni. De mi ezt is elszúrjuk. Elvesszük tőle a tanulás szeretetét, a tanulás örömét. Azzal, hogy egyből túl sokat várunk, és NEM DÍCSÉRÜNK. Miért? Mert mi sem kaptunk dicséretet. Mi sem tanultuk meg, hogy hogy kell dicsérni. Mert nem volt miért? Dehogynem. Számtalan olyan dolog van, amiért dicsérnünk kellene. Nem biztos, hogy azért, hogy kitűnő lett a gyerek, lehet, hogy neki a négyes, a hármas, stb., kihívás. Magához képest dicsérjük. Ha kettes volt, tanuljunk meg vadul örülni annak, ha fölé megy a következő jegy. De az ciki. Hármast elérni, amikor Juliska ötös, ciki. Akkor viszont mit teszünk gyerekünkkel? Megtanítjuk utálni. Megtanítjuk arra, hogy hogyan lehet azt utálni, aki nálunk jobb. Soha nem fog tudni segítséget kérni attól, aki számára stréber. Mert a tanulás számára értelmetlen, ezért ha Juliska tanul, akkor csak nem normális lehet. Tanulni pedig attól fogunk, akit elfogadunk. A strébereket nem könnyű annak elfogadni, aki nem hogy nem stréber, hanem még nagyon gyenge is mindenből. Túl nagy a különbség. A jó tanuló nem hogy segít a rossz tanulónak, hanem még hátráltatja is. Mivel? Azzal, hogy túl sok. Túl sok a fénye. A rossz tanulót tanítsa , zárkóztassa fel, egy közepes tanuló. Így neki is, sőt mindkettőnek lesz siker élménye.

Minden dolgozat ezután arról kell hogy szóljon, hogy ki hol tart. Nem arról, hogy jót nevetünk azon aki gyenge, és nem arról, hogy kinevetjük azokat, akik stréberek. De most erről szól a jegyek értelmezése. A tanárok félreértik hogy mi a feladatuk. Nem az, hogy felelősség nélkül leadják az anyagot, hanem az, hogy megtanítsák azt. Amikor egy gyerek dolgozatot ír, az a tanárról szól. Arról, hogy mennyire látta meg a gyerekek hiányosságait. Mennyire tudta leosztani a feladatokat, hogy bepótlódjanak a hiányosságok. Őt méri a jegy. Neki szól. Hogy ki hol tart. Hogy mire figyeljen. Hogy hol kell betömködni a hiányt, és kivel. A tanár vezető. A vezető tudja, hogy kinek kell betömni a lyukat, és hogyan. Instruál, és számonkér. Azt amit mondott. Ha nem tudta valaki betömni a tanulók rését, akkor válasszon mást, aki majd segít. honnan tudja, hogy kit? A felmérésekből, amelyek neki szólnak. A tanár feladata az, hogy év végéig megtanítsa azt, amit arra az évre, nem elérhetetlenül, kiszabtak. nem jól-rosszul, hanem teljesen. Senki nem várja el a tanártól, hogy minden idejében tanítsa azokat, akik még nem tartanak ott, hogy meg tudják tanulni a következő anyagrészt, de azt viszont várjuk tőlük, hogy átadják amit kell. Arra az évre, amelyben a diák éppen tart. Azt úgy lehet átadni, hogy hiányok bepótlásával megbíz másokat. Azokat, akik tudnak. Azoknak pedig felelősséget jelent ez. Azt kell díjazni. Azt lehet osztályozni, hiszen az arról szólt, hogy mennyire tudja a tanító diák az anyagot, és mennyire tudja átadni. Ez az élet iskolája. Ez az életre nevelés. És nem a felelősség alól való kibújásra nevelés. Most az van. A tanár nem vállal felelősséget azért, hogy nem tanította meg az anyagot, mert a büdös kölyök… De a büdös kölyök valahol elakadt. Azért, mert valamikor túl korán terheltük. Azért mert mi túl korán terheltük. Biztos hogy ezért egy életen át neki kell szenvednie?? Jól gondolják végig tanítóink ezt. És jól gondolják végig leendő és gyakorló szüleink. Ne várjunk olyat a gyermekünktől, ahol még nem tart, és ha el jutott valahogy nagy nehezen egy főiskolára, egy egyetemre, ne várjuk, hogy mindenképpen három- öt éven belül végezzen. Hagyjuk, hogy maga ütemében haladjon. De tanuljuk meg a felelősséget, hogy ha azt akarjuk, hogy diákjaink fontos pozíciókat töltsenek be később, akkor életre is neveljük őket. Tanítsuk meg nekik, hogy hogyan adják át tudásukat, és hogyan üresíthetik ezzel újra ki magukat, hogy még több tudást tudjanak befogadni. Még több tudást tudjanak átadni. És ha átadták tudásukat, újat tanulhatnak. És akkor a föld és az emberiség nem áll. Nem kell mindig azt csinálni, amit csináltunk régen. Tanulhatunk újat, olyat, amelyre már készek vagyunk. És ha újat tanultunk, akkor később ezt is képesek leszünk megtanítani másnak. és akkor folyamatosan tanítjuk egymást. Folyamatosan ellátjuk a feladatainkat, és ha már meguntuk, akkor egyszerűen megtanítjuk másnak, és tanulunk valami mást mi magunk is. Ez nem utópia, hiszen minden le van írva. Egyértelműen végig lehet csinálni. Akinek segítség kell, azzal kell foglalkozniuk, hogy felzárkózzon a világ, és legyenek együtt az emberek. Tanuljanak egymástól, és tanítsák egymást. Szép napokat, és jó gondolkozást kívánok ehhez.