Az ember ha jó kedvű, örül. Ez nem tézis, hanem tény. De miért örül? Mi az oka? Az viszont talány, hiszen minden ember más. Mindenkinek más okoz örömet. Van akinek az ha ad, és van akinek az, ha kap. Persze megtörténik az is, hogy az adás-kapás egyensúlyban van.
Az még nagyobb öröm. Az öröm egy fogalom, addig amíg nem éljük meg. Viszont cselekedetté válik amikor megéljük. Jézus, mondta, „cselekedeteink által”. Ha cselekedeteink által kell megmutatnunk az utat, a reményt és bármit, akkor nem adhatunk át fikciót, hogy örülj, hanem meg kell élnünk.  S h
S ha megéltük az adás örömét, azt tudjuk megmutatni, hogy folyton adunk, adakozunk, szeretünk, bátorítunk, megengedünk, stb. Ezek mind az adás kategóriájába tartoznak.
De mi van a kapással? Mi van azzal, hogy elfogadunk, befogadunk, elhisszük neki, elfogadjuk szeretettét stb.? Ezzel, ezekkel mi van? Semmi. Ez „bűn”, állítólag. Azt mondják, hogy kapni bűn. Azt jelenti, hogy önző lettél. Az igazság ezzel ellentétben pedig az, hogy aki nem tud kapni, befogadni, az előbb utóbb meghal. Miért? Mert adni azt jelenti, hogy kinyitom magam, és áramoltatni kezdek valamit. Valamit amit adtam. Szeretetet, fényt, békét, pénzt, ételt, segítséget. Ha pedig nem tudom azt befogadni ami visszajön, akkor megállítom a keringést. Megállítom magam. Egy idő után nem tudok adni, mert elfogy az egész, azaz az ÉN. Ha nem tudok adni, meghaltam. Ha be tudok fogadni és elfogadom azt amit adnak nekem, akkor újra van miből adni.
Az viszont nem mindegy hogy mit fogadtam be. Mi az amit be kell fogadni, és mi az amit nem. Ezt nem értjük. Kifejtem: Ha egy ember ad valamit, sokat, akkor ugyanannyit kell visszakapnia. Nem azért mert várja, hanem a józan gondolkodás is megmutatja, hogy egyensúlyba szeretne maradni. Nem azért adunk, hogy kapjunk, de az adás következménye a kapás. Nem azért tesszük, hogy többet kapjunk, hanem azért hogy áramoljon a fény az energia és a vér a testben. Ha nem áramlik, meghal a test. Ha pedig áramlik, akkor él. Ha él, akkor biztos, hogy adni szeretne. Ha pedig alig él, akkor nem tud adni. Önzővé válik az ember. Az önző ember egy állapot. Azért mutatja meg magát hogy te vagy valaki más segítsen neki. Az önző embernek adni kell, de csak annyit, amennyit ő is vissza tud adni. Ha nem megy, nem kell adni, mert még az is sok volt számára. Ne magunkhoz képest mérjünk, hanem ahhoz képest akit segíteni szeretnénk. Nem lehet egy embert túladni, túltölteni, ha nem tudja befogadni. Csak annyit adj, amennyit bír. Amennyit képes befogadni. És ha képes volt annyit befogadni amennyit adtál, akkor el kezd ő is adni. Nem biztos, hogy neked. Ne várd azt. Lehet hogy ő másnak kezdi áramoltatni azt amit szeretne adni, tovább adni. Erre legjobb példa, hogy a szülőktől kapott szeretetet, tudást, általában nem nekik, hanem a gyerekeknek, az unokáknak adjuk tovább.
Az a lényeg, hogy elinduljon az adás. Akkor elindul a keringés a testben.  Ha elindult a keringés a testben, jobban van az ember, mert adott. Több vér kerül a véráramba. Többet keringtet, és elérkezik oda, hogy befogadás, véna. Az nyitva volt eddig is, hisz az önző ember vénája nyitva van, de a kimenő áramlása zárt. Az adó embernek viszont a befogadó véna zárt és a kimenő nyitott. Mind a kettő típusú embernek szív infarktus a vége. Vagy azért mert a kimenő vér elakad, vagy azért mert a bejövő akad el. Elzáródik. Az adás kapás értése, ezért fontos. Minden szív és érrendszeri probléma megoldható lenne, ha gyermekeinknek megtanítanánk az adást, és a befogadást egyensúlyban tartani. Na de nekünk sincs jó mintánk. Minden családban találni önző, vagy „Teréz anyu” típusú embereket. Mindig van ilyen. Ezen tanuld meg, hogy hol tart az élete annak az embernek aki csak ad, és hová vezet az hogy valaki csak befogad. Aki csak ad, az azért lesz egy idő után mérges, hogy senki nem ad vissza. Aki pedig csak befogad, elfogad, az pedig azért szenved, mert egyedül életképtelen, és meg kell tanulnia adni.
Hogy adhat egy olyan ember, akinek Nincs? Válaszom, sehogy. De az az ember akinek semmije nincs, az halott. Mind addig amíg élsz, valamit tudsz adni. Tudsz adni kedvességet, szeretetet, fényt, bátorítást, igazságot, stb. Tudsz olyat adni, ami kincs. Amikor nem tudsz semmit adni, meghalsz. Ha egy ember felméri, hogy nem ad semmit, csak elvesz, akkor bezárja magát és elmegy. Az ember fény. Nem bántani jött, hanem játszani. Játszani viszont úgy lehet, hogy megtanulunk adni, és befogadni. Az ember aki ad, mindig abból adjon, amije van. Ha nincs semmije, nem tud tovább élni. Ha adni akar valaki, tanítsátok meg arra, hogy mi benne az érték. Mi benne a kincs. Egy fiatalember, egy gyermek, sok energiával bír. Egy idősnek az ajándék, hogy éljen. Felpörgeti a fiatal az idős beteg embert. De meg kell tanulni szabályozni magunkat. Csak annyit fogadjon be egy idős ember, amennyit kibír. Túl is lehet adni valakinek. Ha egy gyermek, egy fiatal felnőtt úgy feltölt valakit, hogy rosszul lesz tőle az idősebb, akkor elég aznapra. Sok lett. Ilyenkor az idősnek meg kell tanulnia mindazt kibocsájtani magából, ami sok. Kiabál, dühöng, vagy éppen hulla fáradt. Ezek azok a módszerek, amellyel túl töltöttségünket szabályozzuk. Ugyanilyen módon jelezzük hiányunkat is. kiabálunk, dühöngünk, és fáradtak vagyunk. Mikor tudjuk, hogy befogadásra, és mikor tudjuk, hogy adásra van szükségünk? Sehonnan. Ez az élet iskolája. Az önismeret. Ha én értem, hogy önző ember vagyok, akkor biztos, hogy adnom kell. Ha csak keveset tudok adni, mert elfáradtam tőle, akkor nagyon önző voltam. Ha pedig nagyon adó ember vagyok, akkor kapnom kell. Nagyon nehéz egy adó ember számára befogadni. Főleg, hogy ez is egyfajta egot emel számunkra, hogy mi vagyunk az az ember aki ad. De ez nem mindig kell hogy így legyen. Nem muszáj. Adhat más is. Főleg ha az a más, valamiben jobb nálam. Ha én mindig azt hiszem, hogy mindenben jobb vagyok mint más, akkor örökké adni szeretnék. Tanácsokat, tudást, hitet, erőt, bármit. De ha a másik jobb valamelyikben, akkor nekem már nem adnom kell, hanem befogadnom. És az nem megy. Ekkor kezdődik a „küzdelem”. „De Én jobban tudom” . Hatalmi játszmák kezdődnek. Ez arra szolgál, hogy felmérd, hol tartasz. Adnod, vagy kapnod kell. Nem tudod eltéveszteni, ha megérted, hogy rólad szól minden. Neked segít. Ne másnak az életét véld felfedezni saját játszmáidban. Az bizony a tiéd. Még ha hasonlít is a Pista bácsiéra, vagy Juliska néniére. Az akkor is a te játszmád, és rólad szól. Az élet tanít. Kérdés, hogy akarunk e tanulni. Ha megtanultad, hogy adó ember vagy, akkor ne adj, egy darabig, hanem fogadj be. Ha megtanultad, hogy befogadó, azaz önző ember vagy, akkor adj egy darabig, és tanuld meg megérteni, hogy mi változik közben. Ha pedig ott tartasz hogy önmagad felismerése az, hogy egyensúlyban vagy, akkor ennek ismérvei a következők: Nemessé válsz. Nemesnek lenni nem csak születési privilégium. Azt is jelenti, hogy nemesedtél, erősebb, egyenesebb lettél, minden helyzetben jól döntesz, rálátsz problémákra, és meg van hozzá a kulcsod, hogy megold. Ezt jelenti nemesnek lenni. Ja, és felelősséget. Azt jelenti, hogy amit tudsz, add tovább, de nem mindenkinek. Nem mindenki kész nemessé válni még. De fog, előbb utóbb. A nemesség nem kiváltság, érdem, hanem utadon egy osztály, egy iskola, ahova szükségképpen eljutsz. Előbb vagy utóbb eljutsz. Bárki lehet nemes, sőt főnemes, sőt király is. A királyság nem azt jelenti amit régen, hogy uralkodsz egy ország fölött, hanem azt jelenti, hogy tanácsot kérünk tőled, mert te tudsz. Te, aki királyi rangot értél el. Az utad során, ez is bekövetkezik. Mindig. De amíg nem tanultad meg, hogy mit jelent együtt haladni, addig nem tudsz kiemelkedni abból, amiben vagy. Az emberiségből.
Az ember haladhat lassan, és gyorsan is. Attól függ, hogy milyen gyorsan tanul. Valaki elvégzi iskoláit hét év alatt, jól, és van aki kilencven év alatt sem tanult annyit mint a másik kettő életévében. Mi vagyunk a felelősek ezért. Mi, akik „ állítólag” vezetünk. Mi akiknek vezetni kellene őket. De ahhoz meg kell érteni, hogy be kell fogadnunk tőlük is, és akkor együtt játszunk egy darabig. Aki nem tud befogadni, az elmegy. Aki nem tud adni, az is elmegy. Tanuljunk meg együtt adni és kapni, hogy együtt örüljünk, és együtt játsszunk a élet játszóterén, ami a föld számunkra. Akkor ha már itt tudunk játszani, akkor akarjunk tovább haladni. Akkor akarjunk új tudatokat megismerni, akkor akarjunk változtatni. Addig amíg mi sem illeszkedtünk be, és mi sem találjuk helyünket, hogyan akarunk gyermekeinknek újat mutatni? Hogyan akarjuk őket felnevelni, ha még mi sem nőttünk fel a feladathoz? Még mi sem értjük, hogy mi zajlik itt. Nem összekapcsoljuk magunkat egymással, hanem elválasszuk magunkat. Nemesnek lenni azt jelenti, hogy rálátok arra, hol van a hiba. Bizonyítsuk be, hogy tényleg ott van a hiba, és segítsünk megoldani. De ha nem ott volt a hiba ahol hittük, akkor ne sértődjünk meg, csak értsük meg, hogy még nem vagyunk elég nemesek. Nem látunk rá eléggé arra amit elhittünk eddig és nem ott tartunk, ahol hittük. Ha ezt megértjük, akkor nem sértődünk meg azon, ha kiigazítanak minket, nem sértődünk meg azon, ha valami olyat adnak nekünk amiről azt hittük, hogy már megvan. Az az igazság, hogy rettenetesen túlgondoljuk magunkat. Főleg mi „spirituálisak”. Jó gondolkodást ezen.       

Az a tézis , amelyen keresztül elindulok, egy létező fogalom. „Lenni, vagy nem lenni…”. Mit jelent ez?

 Élheted úgy is az életedet mint aki él, és úgy is mint aki nem. Minek vagy akkor? Miért nem ébredsz fel? Ki nem engedi neked hogy felébredj és élj? Te magad. A te szabad akaratod szab határt számodra.

Élhetsz, ha akarsz, és „halhatsz” ha akarsz életed alatt is egyben. A szabad akarat nem más mint döntés. Döntés hogy élek és döntés, hogy nem akarok élni. Azt viszont tudnod kell, hogy hatsz vele, azaz döntéseddel az egészre. A mindenre, az emberiségre is. Ha egy ember nem akar élni, akkor körülötte mindenki azon dolgozik, hogy ne így legyen. Hogy akarjon élni. A környezetedet terheled azzal, ha nem akarsz élni. Mindenki azért izgul, félt, segíteni akar, hogy téged valami motiválni kezdjen, hogy élj. Elszívod más energiáját, akarva akaratlanul ezzel. A helyes döntés az, hogy élni. Ezért születtél le. Élni. Akkor hoztál egy döntést, és ahhoz ragaszkodni kell. Azért mert az élet jó. Ha döntesz mellette, akkor jó.

Ha döntesz a halál mellett, akkor élni nem jó. Nehéz. Mert te nem gyűjtesz energiát sehonnan, csak környezeted, barátaid, rokonaid tartanak életben. Azok számára ez pedig teher. Képzeld el azt, ha magadra nincs elég energiád, és ehhez még valaki támogatása bejön pluszként. Nehéz. De az ember ha szeret, akkor ad. Egy idő után viszont nem fog adni az ember, hanem önzővé válik. Miért? Mert rájön, hogy ha ad, abból ad amire neki is szüksége van. Adni abból kell, ami a fölöslegünk, azaz többlet. Ha nem érzed, hogy többlet van benned, akkor ne adj. Mindenáron nem kell adni. Ráadásul már írtam arról, hogy mit jelent az adás. Azt jelenti, hogy abból adsz, ami vagy. Nem adhatok mást, mint ami vagyok. És ha én sok fény, azaz jó ember és okos, bölcs ember vagyok, akkor abból adok. Ha viszont sok árnyék van bennem, akkor sok félelmet, hitetlenséget, hiányokat tudok tovább adni. Az nem jó.

Előbb győződjünk meg arról, hogy kik vagyunk. Mennyire sok a fényünk, és mit kell belőle adnunk, és mi van bennünk, amit nem szívesen adunk tovább. A spirituális ember, mindig fél. Miért? Mert lát, hall, érzékel. Valamelyik csatornán keresztül, észlel. Addig amíg azt észleljük, hogy engem leszívnak, addig félelmetes lehet számunkra az. Ha viszont megértjük, hogy csak azt szívják le belőlünk amire nekünk nincs szükségünk, akkor nem lesz félelmetes, és akkor képesek leszünk találkozni különböző lényekkel, segítőkkel, mesterekkel,, tanítókkal, gyógyítókkal, mellettünk. Addig viszont, nem. Nincs értelme. Belelátni valamibe értés nélkül, félelmetes. Ha látod az univerzumot, és nem érted, félelmetes, és azt mondod, többet ilyet nem akarok látni. Mégha gyönyörű is. Nem tudod befogadni. Nem tudod azt sem befogadni, hogy emberek és lények között, annyi a különbség, hogy más testet hoztak létre önmaguk számára. Itt a földön is rengeteg létforma él. Emberek, állatok, ásványok, növények, kövek, vizek, szigetek, stb. Mindig az aktuális tudat határozza meg, hogy milyen formát hozzál létre. Minél nagyobb a tudatod, annál többet alkothatsz belőle. Annál nagyobbat.

Az ember, egy közepes tudat itt a földön. Nem óriási, de nem is kicsi. Mi pedig azt hisszük, hogy mi vagyunk benne a csúcs. Nem, ez nem igaz. Jó lenne. De ha mi csúcsok lennénk, akkor mi állnánk a tetején ennek a föld nevű bolygónak. Ha a tetején állunk, akkor minden ami alattunk van, elfogad minket vezetőjének. A hegyek, a vizek, az állatok, és így tovább. Ne legyenek illúzióitok addig, amíg az állatok sem fogadnak vezetőként minket, addig biztos nem vagyunk a tetején annak aminek lehetnénk. Ha pedig a tetején vagy akkor már összehangolódtál annyira a természettel, a környezeteddel, hogy nem teremtesz olyat, ami önző.

Az ember egy hegyen halad fölfelé. Minél magasabban áll a hegyen, annál nagyobb rálátása van a dolgokra. Annál inkább vezet. Viszont ahogy felér a hegyre, rájön arra, hogy egy oldalról szemlélte a valóságot. A hegy, egyetlen oldalát mászta meg, ezért nem látott rá a teljességre. Fent a csúcson viszont, rálát. Rálát, és azt mondja. Nem működik addig a világ, amíg meg nem tanítom azoknak az embereknek, állatoknak, növényeknek azt, amit megértettem a hegy egyik oldalának megmászásakor. Ezért lefelé kell mennie az embernek a hegy másik oldalán. Meg kell tanítani azt ott amit már tudott az ember, és meg kell tanulnia az újabb mászás során azt amit még nem tudott eddig az ember. A hegy, az életutad. Ha felérsz a hegy csúcsára, rálátsz, hogy mi mindent kell még átadnod tudásként, és mi mindent kell még megtanulnod. Ehhez erő kell. Erő, amikor már végre felérvén azt hiszed, hogy kész vagy. De nem vagy kész. Sőt, lefelé kell haladnod, és el fogyott az erőd. Akkor barátokat kell találnod, a hegy másik oldalán. Keresni kell olyan tanítókat, mestereket, akik majd fölfelé megint fognak segíteni.

De lefelé haladni, nem jó. Fájdalmas. Nincs mögötte cél, nincs motiváció. De ha leérsz oda, ahol elindul tanulásod útja, megint fölfelé haladsz. És amikor felfelé mész, akkor könnyebb. De egy hegyet, négy oldalt tárol. Az egyik oldal az, amit magától mászik meg az ember. A többi pedig segítséggel történik. Ahol lemész, azt mondják neked. Itt jöttél el mellettem, szólok amikor itt jössz visszafelé, hogy merre menj, hogy ne tévedj el. Ezek az emberek tanítók, nagymesterek. Tartják számodra a fényt. Világítanak. hogy ne tévedj el. És azt mondják, hogy akárhány embert hozol, ők nekik is segítenek. Azért mert látták, hogy fentről jöttél. Lejöttél közéjük segíteni. És ha segítesz sokan fognak követni. Guruvá válsz. Gurunak lenni pedig annyi, hogy fent voltam a csúcson, akit érdekel, megmutatom. Ez a guru. Segít felmenni, oda, ahol ő már járt. Ha visszajön értünk valaki fentről, azt azért teszi, mert neki is tanulnia kell még. Nem azért mert teljes, hanem azért, mert még nem járt minden oldalán a hegynek, nem ismerte meg mindazt, amit itt lehet, tehát ő is tanulásra szorul. Ez fontos hogy értsd. Nem azért, hogy ne higgy a gurunak, hanem azért, hogy értsd meg, valamiben te is jobb vagy nála. Nem azért mondom, hogy csalódj, hanem azért, hogy ne Istenként tekints rá. Az Isten, több. Jóval. Ő „uralkodik” az elemek felett, hat az álatokra, és vezeti őket. Mint egykor a Fáraók. Ők Istenek is voltak, és félistenek is és emberek is voltak egyben. A Fáraók a mi emberi tudatunk csúcsát képviselték. Oda kell eljutnunk.

De a Fáraók túl nagyok voltak számunkra, ezért elkezdtek lejönni a hegyről, és elkezdtek vegyülni velünk, és olyanná is váltak mint mi. Föntről aki lejön, annak újra vissza kell mennie. De mindig vannak olyanok, akik elindulnak velük. Egyedül jövünk le a hegyről, és sokan megyünk együtt vissza. Minél többet tudsz, annál kevésbé jössz már le tudásért, de annál több emberről gondoskodsz, fényként. Bevilágítod az útjukat, segítesz nekik ha kell, mutatod, hogy hol ne tévedjenek el.

„Lenni vagy nem lenni…” Amikor lenn vagy, olyan mintha nem is lennél. Alig tudsz valamit, alig értesz meg bármit, és szenvedsz. Amikor elindulsz fölfelé, egyre jobban érzed magad. De ha te éppencsak elindultál fölfelé, és téged is segítenek, akkor még ne akarj mindenkit magaddal vinni, mert megállítod azokat akik elindultak felfelé. Lassítod az ő útjukat. Akkor segíts, ha már felértél a hegyre. Akkor dönts úgy, hogy visszajössz értük. Ne menetközben húzd magaddal őket. A spirituális ember, ezt teszi. Ahogy valaki fényt mutat számukra, azonnal megmutatják másnak. Ha akarja, ha nem, elkezdik őket terelni a fény felé. Én hosszú idő után értettem meg, hogy nem kell. Nem mindenki akar fény felé haladni. Van akinek lefelé halad az útja. Ha lefelé halad, akkor megy valakikért, ha viszont beszáll a velünk való fölfelé menő liftbe, akkor vissza kell jönnie fentről azokért, akikért elindult lefelé. Fölrángattuk és újra látja fentről, hogy le kell mennie azokért akiket megint lent hagyott. És akkor miránk haragszik, akik eltérítettük az útjáról.

Az emberek föl és le masíroznak a hegyen. Állandóan valamilyen irányt követnek. Ezek az irányok egyszer véget érnek, ha már mindenkit „kimenekítettek”, és mindent megtanultak közben. Akkor el lehet innen menni. A hegy tetején van a „kilövő állomás”. Igen, mindannyian voltunk már ott. De mindenki látja onnan, hogy kiért kell még visszamennie, és mit kell még ezzel megtanulnia. A cél, hogy minél többször legyél fönn a hegycsúcson, ahonnan rálátsz az egészre. Minden hiányodat látod. Látod, hogy meg tudod e még valósítani ebben az életedben, vagy már biztos hogy nem. Hiszen ezek a föl és le haladások számunkra az idő. Ez az idő. Ebbe zártuk be magunkat. És ha az idő látható, akkor felgyorsíthatod. Összekötöd azokat az utakat egy idő után, amely több föl-le lenne, mert már bírod. Egyszer fordulsz, és több embert hozol föl egyszerre a hegyre. Hogy rálásson ő is saját hiányosságaira, és saját tudására. Ekkor ő maga dönt, hogy mivel kezd. Mit akar először megoldani. A mester, „csak” felvisz a csúcsra. Hogy lásd, hol van hiányosságod, és mit kell kiegyenlíteni. Aztán egyedül indulsz neki, le és újra föl. Le és újra és újra föl. Ez az út, amit hullám alapú univerzumnak hívunk. Erről beszélek legközelebb nektek. Szép életet addig is, és jó kirándulást számotokra. Szeretettel búcsúzom.