Amikor egy gyermek megszületik, neki az is csoda, hogy él. Hogy van levegője, hite, ereje, tudása, és így tovább. Minél ügyesebb lesz, annál természetesebb számára, hogy van hite, ereje és most már más tudások megszerzésére vágyuk. Mi történik akkor amikor felnő az ember? Hová vándorol a hit abban, hogy még több lehet? Hová vándorol a remény, a béke iránt? Eltűnik. Miért?
Egy gyermeknek könnyű hinni, mert mi mutatjuk a mintát. Ezt meg ezt lehet elérni. Ő ezen az úton halad, és megfelelő mennyiségű hittel végig mehet rajta. Amikor felnő, nincs aki mutassa az utat, mert neki kell megrajzolni. Ő akar bejárni egy „élet utat” ami segít neki újabb csodákat látni, megélni, és megérteni. De mi felnőttek nem tudunk megtanítani benneteket rajzolni. Mert ha már mi sem rajzoltunk utat, mi is „csak” szüleink által megrajzolt úton jártunk. Nem hittünk benne, hogy lehet több, nem rajzoltunk magunknak utat. De az ember azért jött, hogy újabb csodát tegyen hozzá ahhoz ami itt a földön van. Mi le is hoztuk, és nem tudunk vele mit kezdeni. Bennünk van a csoda, a hit, az erő, de nem tudjuk kihozni magunkból. Miért?
Mert a Földön „szabályok” vannak. Olyanok amelyek jók, és segítenek, és olyanok amelyek már nem segítenek. A Földön amíg kicsi gyermek vagy, kellenek a szabályok, hogy megértsd, hol tartunk. Ahhoz tudsz újat hozzá tenni. De egy idő után ezek a szabályok idejét múltak, értelmetlenek lesznek. A Földnek szüksége van a fejlődésre, de saját szabályainkkal már leállítjuk a fejlődést. Miért?
Egy gyermeknek, aki kicsi, ha azt mondod, hogy ne menj át az úttesten, akkor segítettél. Ha viszont ezt egy nagyobb gyereknek, vagy netán egy felnőttnek mondod, akkor ártottál vele neki. Miért? Mert elindult az önállósága felé, és azt mondtad, hogy nem kész még rá. Újabb erő gyűjtésébe kezd, és ha te állandóan leállítod saját felnőtté válásában, akkor életképtelenné teszed. Akaratlanul. Pusztán szeretetből. Azért, mert aggódsz. Az a rossz hírem, hogy nem tudsz segíteni akkor, ha nem engeded el a kezét. Valóban el fog esni, valóban történnek olyan dolgok, amelyeket te jobban tudsz már, és segíthetnéd vele útját, de neki is meg kell tanulni. Amíg tanul az ember, hibázik. Nem egyből tökéletes. Ez állít meg minket abban, hogy újabb csodákat lássunk, hogy újabb csodákat éljünk meg, mert nem vagyunk képesek tovább engedni gyermekeinket azon, ahol mi tartunk. Ha én tudok valamit, akkor az egy szint. Ha gyermekem megtanulja ugyanazt, akkor egy „szinten” vagyunk abban amit megértett tőlem. Valakinek tovább kell menni, mert megáll az út. Ha nincs tovább rajzolva, akkor meg kell tanulni rajzolni. A gyerekek jobban tudnak rajzolni, hinni, elfogadni, befogadni. Van amikor ők rajzolják a mi utunkat azzal, hogy hisznek. Hisznek a Mikulásban, az angyalokban, és mindenben amit mi elmondunk nekik. Minket motiválnak azzal, hogy karácsonykor ajándékot kérnek a Jézuskától, és mi boldogan dolgozunk azért, hogy mosolyt lássunk arcukon. Ez is motiváció. Az év többi részén, lehet, hogy nem tudnátok annyi ajándékot felsorakoztatni, ha nincs valaki, aki ennyire várja. Ez a szeretet. A szeretet csodákra képes. A szeretet maga a csoda, csak még nem értettük meg. Miért? Mert nem mutatták meg, hogy hogy lehet eljutni oda. Nem mindenki éli meg a szeretetet. Azért, mert aki vezeti, apukája, anyukája, szintén nem tudta megtalálni az utat hozzá. Ezért nem tudja megmutatni számodra sem az irányt. De ha az irány nincs meg, még motivációval legalább haladhatsz előre. A motiváció, hogy valaki fontos nekem. Ez még nem szeretet, nem is szerelem, de fontosság értelmezése. Ez nagyon fontos. Azért, mert kimozdít abból, hogy Én vagyok a fontos, és más nem. Vagy kimozdít abból, hogy mindenki fontos, csak Én nem.
Ezeken szoktak eltévedni az emberek. A fontosság kimozdít. Olyan mint a hit. A hit kimozdít valamiből, amiben eddig hittél. Fontos a Mikulás, de már nem hiszel benne, így kell valami más, ami motivál, ami kimozdít. Ilyen a szerelem. A szerelem segít többet képzelni valami mögé, mint ami esetleg van. Miért jó ez? Mert nem determinál. Nem mondom többé azt, hogy ebben az emberben ennyi van, és nincs több. Mondom viszont azt, hogy szerintem sokkal több van benne, mint amennyit mutat, vagy amennyit el hisz magáról. Újabb motiváció, de még mindig irány nélkül. A „vak hit”, amelynek nincs iránya. A szeretet, ilyen. Sőt még a szerelem is. De a szerelem már mérlegel, hogy engem ez felfelé, vagy lefelé visz. Irányt próbál elé tenni, az érzésnek. Ha lefelé visz, akkor megszakítom a kapcsolatot, ha pedig fölfelé, akkor élem.
Nem mindig könnyű az irányt meghatározni. Ha fogalmam sincs, hogy én hol járok, akkor nincs magamhoz képest viszonyítási mércém. A viszonyítás mindig a magamhoz képest. Egy fiút lehet, hogy már nem motivál ha udvarolhat valakinek, mert azt már tudja. Ő ilyenkor szellemi társat keres. Valakit, aki még nem tudott udvarolni, az mérhetetlenül kell, hogy motiváljon, ha tudja, hogy mi az origo. Ha tudja, hogy ki ő.
A középpont megtalálása ezért fontos. Hogy én honnan indulok. Hogy én most éppen ki vagyok, mit tudok, és mihez értek. Ehhez képest fogom tudni, hogy mit tudok befogadni, megtanulni, megérteni, miben fogok tudni hinni, és hogyan megyek előre. Ez az önismeret. Hogy tudom ki vagyok, és honnan indulok.
Az önismeret, kényes téma nekünk. Mindig túlgondoljuk, vagy alul képzeljük magunkat. Nem tudjuk igazán, hogy kik vagyunk. Az emberek szeretnek szerepelni, vagy utálnak szerepelni. Nem merik felvállalni a felelősséget, vagy túl nagy felelősséget vállalnak, és nem bírják ki. Ezek azok az eltolódások, ami miatt sokan energiát veszítenek. Ha energiát veszítenek, akkor nincs motiváció, egy idő után nincs életkedv, és elmegy a lélek az emberből, azaz meghal. Ennyi az élet. Motivációk, hitek, és megélések sokasága. Mindig azzal kell kezdeni, ahol tartunk. Meg kell érteni, hogy ha nem motivál semmi, akkor nincs energiád. Ha nincs energiád, akkor fel kell töltődni. Ha feltöltődtél, akkor van életkedved, és van hited is. Akkor amikor van hit, előre vagy valamely irányba mozdulsz. Ha mozdulsz, akkor változik minden. Minden amiben eddig hittél, borul. És ha irányba vagy, akkor segítesz ezzel a többi embernek, rajzolni. Életet, életutat tervezni. Hosszabbítani azt, ami van. Ez a csoda. Hogy mi teremtjük saját életünket. Mi rajzolunk rövid, vagy hosszú utat számunkra. És mi mutatjuk gyermekeinknek ugyanezt. Azt, hogy mi hogyan tettük. Miben bíztunk, hogyan csináltuk. És ha gyermeked azt mondja, hogy kipróbálnék egy újabb utat, akkor bízz benne. Bízz benne, hogy az az alap, amit elhelyeztél benne, segít neki visszatalálnia, vagy előre viszi jobban.
Minden megvan bennünk ahhoz, hogy boldog, hosszú, egészséges, gyönyörű életet éljünk. Ehhez, csak hagyni kell azokat menni, akik képesek voltak elindulni. Igen, lesznek akik rossz irányba mennek. Ezzel segítenek nekünk, hogy arra, már nem kell mennünk. Megköszönjük nekik, és ha mi jobb utat találunk, akkor őket is hívjuk magunkkal. Megmutatjuk egymásnak azt, ami jobb. Ahhoz viszont meg kell ismerni magunkat, egybe kell nyitni magunkat másokkal, és közös tudás által gyorsabban tudunk haladni. Így már nem kell minden utat végig járnunk, mert megmutattuk egymásnak azt, ami zsákutca, és azt is ami behajtani tilos. Így tanulunk egymástól, de mi sajnos ha „rossz” úton jártunk, azt nem mutatjuk meg. Ezért mások is rá tévednek, mert nem beszéltünk róla nekik, hogy mi vár ott rájuk. Ezért van annyi drogos, alkoholista, és szenvedő ember. Erről is beszélek legközelebb. A függőségekről, másképp. Addig pedig élvezzétek a csodák palotáját, amely a föld. Éljétek úgy napjaitokat, hogy mit tartogat számomra a föld. Milyen új ismerettel gazdagodhatok, mi motiválhat, és mikben hihetek. Igen a hit nem állandó. A Mikulásban is csak egy darabig hiszünk. Addig amíg segít. Utána új hitek, új eszmék, és új motivációk jönnek. Ne álljunk meg egy vallásnál, egy eszménél, ami valameddig segített. Ha már úgy érzed, hogy kevés, akkor túl jutottál rajta. Ne legyen azért lelkiismeret furdalásod, mert már nem ugyanúgy érzed magad egyházadban, nem ugyanúgy tanulsz az osztályodban, és nem ugyanúgy fejlődsz barátaid között. Mindíg van tovább, és mindíg tanulhatsz többet. Sok sikert, az iskola csak most kezdődik….

Mikor egy gyermek megszületik, egy ösvényre téved. Ez az ő kezdő útja. Azon halad addig, amíg szülei előtte elkészítik azt. Ha a szülők külön válnak, - és ez nem csak formailag, papíron értendő, hanem érzelmileg, mentálisan és testben is, - akkor két út nyílik a gyermek előtt. Ez a genetika. A DNS szétnyílik, majd egy idő után összekapcsolódik újra. Ezen az úton halad a gyermek. Ez a kettős hélix spirál. Amikor ezen az úton halad egy ember, akkor amelyik út jobban megoldott, láthatóbb, azon szeretne menni. Ha így dönt, egyensúlytalan élete lesz. Ha azt választja ami nehezebb, akkor többet tanul, de lassabban halad. Akkor éppen nehezebb számára. Akire hasonlítunk inkább, annak az útját járjuk éppen. De válthatunk.
Minden csomópontnál mondhatjuk azt, hogy most apu útján, vagy anyu útján folytatjuk tovább. Mindig hasonlítani fogunk arra, akinek az útján járunk. Ha valaki nem hasonlít szüleire, akkor ő vagy nagyszüleire, vagy dédszüleire, vagy még mélyebbre kell visszamenjen a genetikában, hogy egyensúlyt teremtsen. Ezeknek a gyerekeknek akik nem, vagy alig hasonlítanak szüleikre, mindig bejön az az érzés, hogy nem az igazi szüleim nevelnek. Nem érzem hogy szeretnének, mert én hátrafelé élek, azt oldom meg amit nagyszüleim, dédszüleim, és azoknak nem lehet anyjuk, vagy apjuk, az, aki.
Megyünk a genetikán tovább. Azt látjuk, hogy hatalmas gödör van előttünk. Mit csinálunk? Túl szeretnénk jutni rajta. Hogyan? Vagy úgy, hogy megoldjuk, vagy úgy, hogy nem foglalkozunk vele. Mi a különbség? A spirituális ember nem foglalkozik vele. Átrepüli a gödröt. Átrepüli azt amit meg kéne oldani. A másik ember, aki nem elég spirituális azt mondja, hogy előre kell menjek. Nincs más út, ezért belemegy a gödörbe. S ha benne van, akkor lenn van. Nem jól van. Szenved.
A másik aki spirituális, azt mondja: látod én ezért nem megyek bele a gödörbe. Azt látom hogy ott mindenki szenved. Viszont amikor kijönnek a gödörből, akkor ő, a spirituális ember, már nem látja őket. Nem látja azt, hogy megerősödnek, hogy megértenek valamit, amit ott lenn, a gödörben tanultak. Ez a gödör, tanulásunk helyszíne is egyben. Ha kihagyjuk, nem tanuljuk meg azt, amitől jól egyensúlyban haladhatunk tovább. A spirituális ember tovább repül, és újabb gödör állja útját. Azt mondja, hogy bevált neki hogy átrepüli. Sokkal gyorsabban haladt mint azok a társai akik viszont belementek a gödörbe, és ott időt „veszítettek”. Tehát szépen sorban minden gödröt átrepül.
Ez ugye tudjuk, hogy a genetika. Azon halad, haladunk. Átrepülve semmit nem oldottunk meg.
Amikor haladunk tovább az úton, lesznek hegyek, amelyek elzárják a továbbhaladás útját. A spirituális ember, aki tud repülni, átrepül fölötte. A kevésbé „ügyes” kikerüli. A még kevésbé „ügyes”, alagutat fúr rajta. Aki viszont nem spirituális az elkezdi a hegyet elhordani. Mire végez, már minden spirituális társa elhagyta őt. Tovább szállt, elment mellette, vagy átment alatta, egy alagúton. Aztán megyünk tovább. Megérkezünk egy helyre, ahol azt mondják, hogy itt a vége az útnak, de van folytatás ha ügyes voltál.
Mit jelent ez? Azt hogy ha kész vagy minden próbára, akkor tovább mehetsz. Azok akik spirituálisak, ők gyorsak, és tudatlanok. Akik viszont nem spirituálisak, azok ugyan lassan értek ide, de tudják a válaszokat a kérdésekre. Miért fontos ez? Hogy értsd meg: azok a gödrök és hegyek a tanulásotok útja. Ha kimarad az, amit megtanulhatsz, hiába érsz el oda, hogy megyek gimnáziumba, ha nincs meg hozzá a tudás. Hiába repültél előre, ha nem szerezted meg hozzá a tudást, hogy belépj abba a boldog új világba, amelyet szeretnél. Ezért szálltál ilyen gyorsan előre, mert már ott szeretnél lenni. De nem tudsz addig belépni, míg le nem teszed a vizsgát. Azt a vizsgát, amely arra predesztinál, hogy tovább léphess.
Van amikor már olyan régen ott állsz, hogy azt mondják, rendben van, beengedlek. Nézd meg, hogy hogyan élnek ott az emberek. Milyennek kell lenned ahhoz, hogy jól érezd magad ott. Beengedtek, és megnézed. Ott az emberek, vagy szeretik nagyon egymást, vagy értékelik nagyon egymást, vagy segítenek nagyon egymásnak, vagy olyan nagy tudásuk van, amelyet meg sem érthetsz. Nem fogod jól érezni magad addig, míg nem tartozol oda. Az pedig hogy oda tartozzál a vizsgán dől el. Ha átmentél a vizsgán, akkor van annyi szeretet benned, hogy nem tudod rossz néven venni, hogy az emberek szeretik egymást. Ha pedig nem mentél még át a vizsgán, „vissza kell menni” tanulni. Hogy elvégezd ötössel a nyolc osztályt. Hogy ne csak hármas, vagy kettes legyél, mert az nem elég ahhoz, hogy jól átlépj gimnáziumba. Ilyenkor a spirituális ember, dühöng. Azt mondja, hogy én menjek vissza? Én, aki a leggyorsabban értem ide? Én, aki mindenki előtt elszáguldottam? És én, aki mindenkinél „jobb” voltam végig az úton? Nem megyek. És a spirituális ember áll a kapu előtt és azt várja, hogy egyszer majd csak rájönnek, hogy ő az osztályelső és ő az akit be kell engedniük. Ezért néha kegyelemből kinyílik a kapu, és azt mondják, hogy nézz be, vagy menj be. De nagyon gyorsan ki is nyílik a kapu, mert nem tudsz megmaradni ott. Túl jók hozzád képest az emberek. Túl kedvesek, túl lágyak, és te még nem tartasz ott. Nem készültél fel rá. És akkor kinyílik a kapu, és azt mondják, menj vissza tanulni. Ha felkészültél, hatalmas szeretettel várunk. És akkor amikor kilépsz a kapun, akkor érkezik meg befelé az, akin egész úton nevettél, mer olyan személy volt, aki belement minden gödörbe, elhordta minden hegyét és most megszégyenülve ott állsz, hogy őt egyből beengedték. Tanulj ebből. Tanuld meg, hogy az élet egy futópálya ugyan, amin viszont lehet kocogni, sőt sétálni is. Ha az az ember bement a kapun, annak az volt az oka, hogy hajlandó volt szembenézni hiányosságaival. Hajlandó volt megérteni, hogy a gödör azt jelenti, hogy nem tudunk eleget. Akkor tanulnunk kell. Ha pedig befogadjuk akkor mások tanítását, megértjük, hogy mivel egészítsük ki magunkat, akkor úgy megyünk tovább gödrünkön, hogy feltöltöttük azt. Ha pedig feltöltjük gödrünket, akkor az utánunk jövő számára, nem maradt gödör. Megoldottuk a genetikát. Amit megoldottunk, az nem csak ránk hat, hanem kihat mindenkire aki élő és ezen a genetikán halad. Hat a gyermekemre, sőt még ha élnek, hat a szüleimre, sőt testvéremre, sőt az ő családjára is. Megváltoznak akkor ők is. Ha egy családban valaki elindul megoldani valamit, automatikusam megkapják ezen genetika mentén a megoldást a többiek is. Ez csoda ma még. Pár éven belül, természetessé válik. „Minden csoda három napig tart”. A csodákat viszont ünnepelni kell. Meg kell érteni őket, és át kell helyezni azt a köztudatba. Akkor hozzáadtunk valamit ahhoz, ami itt van. És ezért jöttünk, hogy hozzáadjunk valamit a földhöz. Az emberiséghez, és mindahhoz, ahol hiány van. Erről írok legközelebb.