A vízválasztó tulajdonképpen egy zsilip, amin átzubog az, a korábbi tudás, hiedelem, ami bennem volt. Mert valamit sokáig elhittem, és most nem. Vagy csak egyszerűen rájöttem, hogy amiben eddig hittem, már nem visz előre. Rájöttem, hogy ami eddig segített, már nem képes rá.
Nem csalódni kell ilyenkor , nem azt mondani, hogy semmi sem igaz, hanem megérteni, hogy már elavult. Nem aktuális. Az nem azt jelenti, hogy nem volt valamikor nagyon jó számomra. Nem azt jelenti, hogy ugyanez a tudás nem lehet valaki más számára zseniális. Hanem azt jelenti, hogy én már megtanultam belőle mindent, és már nem tud többet adni. Akkor megyek tovább. Ez a vízválasztó. Mint amikor egy gyermek már nem ugyanúgy kéri a törődést. Nem  ugyanazt szeretné mint gyermek korában szerette volna. Ez azt jelenti, hogy felnőtt. Nem meghalt, nem átváltozott, hanem felnőtt. És egy felnőtt embernek nem ugyanarra van szüksége mint egy gyermeknek. A szülőknek is meg kell ezt tanulni. Nem nevelhetjük ugyanúgy a felnőtt gyermekünket, mert életképtelen lesz. Nem kérhetjük ugyanazt számon tőlük felnőttként mert az azt jelentené számukra, hogy nem hiszem el hogy felnőttél. Ha pedig állandóan azt sugárzom felnőtt gyermekem számára, hogy képtelen felnőttként viselkedni, abban meg kell néznem szerepemet. Nekem is, mint szülő, váltanom kell. Váltanom kell abban hogy honnan fogadom el gyermekemet felnőttként. Mi kell ahhoz, hogy én azt tudjam mondani egy másik szülőnek, hogy gyermekem felnőtt? Mi kell valójában ahhoz , hogy felnőjünk? Elismerés. Elismerése annak, hogy te valami olyat tettél gyermekem, ami felnőtt viselkedés. Felnőttként reagáltál egy szituációban, amit én még nem is gondoltam rólad. Megdicsérjük. Ha megdicsérjük, ebből tudja, hogy jó az irány. Jó felé halad. Ha elmarasztaljuk, egy gyermek tudja ettől, hogy nem jó felé halad. És ha soha nem dicsérjük meg gyermekünket, akkor eltéved. Bármerre megy soha nem kap visszajelzést arról, hogy valamit jól csinált. Ha nem kap visszajelzést tőlünk a szülőtől, akkor keres maga körül valakit, aki hiteles lesz számára, akinek elfogadja véleményét és halad vele. Nem a szülővel tovább. Nem lehet azzal a szülővel jól felnőni, aki nem dicsér. És nem lehet azzal a szülővel sem jól felnőni, aki folyton dicsér. Miért? Mert ott szintén eltéved a gyermek.
Ha azt kapja, hogy bármi jó amit csinál, akkor öntörvényű lesz. Azt hiszi, hogy nem tud hibázni. Fontos, hogy megtanuljunk jól nevelni, de ehhez, egy értékrendet kell kialakítani, ami segít nekünk. Erre tanítanak meg a vallások, az iskola, és személyes tanítások is, ahonnan értékrendünket kialakítjuk. Ez egy értékrend. Aztán összeházasodunk, és igazodunk egy másik emberhez, és vele együtt egy másik értékrendhez is. Ezek az értékrendek egybe kell hogy kapcsolódjanak. Ha ezek összeálltak akkor jöhet a gyermek, aki egy összetett új értékrendhez kapcsolódik. De ez nem így történik. Összeházasodunk, és mindenki mutat magából valamit. Azt, ami szerinte pozitívum., Azt, amivel elkápráztatja a másikat. Azt, amivel magához láncolja a másikat, és mikor elkezdődik az érdemi munka, egymás valós megismerése, akkor csalódunk. Nem ezt ígérted, nem ezt mutattad magadból. És születik egy gyermek, aki ezt a kettősséget, ezt a „skizofréniát” hordozza. Azt, hogy néha így gondolja, és azt hogy néha úgy. Ha ti ketten nem tudtatok közös nevezőre jutni egymással, akkor gyermeketekben kell megérteni magatokat. A gyermek hordozza azt, hogy apu, és azt, hogy anyu. Minden ott van benne. Amikor egy gyermek azt, hallja pejoratívan, hogy pont olyan vagy mint anyád, akkor ez számára azt jelenti, hogy nem tudja elfogadni magában az anyai mintát. Vagy fordítva.
Ha azonosulunk azzal amit párunk képvisel, elfogadjuk egymás értékrendjét akkor gyermekünk gyönyörű életet élhet. Olyat amelyben nincs hasadás. Olyat amelyben nem kell meghasonlani önmagával, mert apja és anyja egyformán elfogadja őt. Azután jön az a próbatétel, amikor gyermekünk párt választ magának. Ő sem tud másból választani, mint abból, ami van. Két olyan fiatal együtt akiket nem fogadott el saját családja, biztos, hogy egymásra talál. Biztos, hogy erősítik egymást ebben, hogy el kell fogadni magukat. Ők valószínűleg össze fognak hangolódni. És két olyan fiatal, akik egy „jó” családból jönnek, ahol megértették egymást a szülők, ők is könnyen hangolódnak egymásra, és ők is tovább viszik azt a mintát, hogy ismerjék meg előbb egymást, egymás értékrendjét, és ez alapján vállaljanak ők is gyermeket. Ha nem ismertük meg egymást, akkor gyermekünk születése, erre a folyamatra, hogy egymás megismerése, érkezik. Ha ebben szülünk gyermeket, és még nem hangolódtunk össze teljesen, akkor nem tudjuk megtartani jól kapcsolatunkat, mert értékrendjeink nem tudtak elég közel kerülni egymáshoz, ezért szétválunk elszakadunk egymástól. Lehet, hogy technikailag még nem, fenntartjuk házasságunkat papíron, de érzelmileg mindenképpen. A gyermek vállalása akkor lesz aktuális mindenki számára, ha teljesen összehangolódtak a párok. Ha teljesen megismerték egymást, és összekapcsolták értékrendjeiket. Ezért működtek néha jobban azok a házasságok régen, amelyeket arra építették, hogy közös értékrend. De ez önmagában kevés, viszont rendkívül fontos a házasság megtartásában.
 Nem tanulunk házasodni. Nem tanítanak erről, ezért rengeteg olyan házasság jön létre, amelyben különböző értékrendet találkoznak. Ez önmagában nem baj, csak fel kell ismerni, hog különbözőek vagyunk. Ha felismertük, akkor haladjunk egymás felé. Kezdjünk tanítani a másiknak abból amelyben a mi családunk jobb, és kezdjünk elfogadni a másiktól mindent amelyben az ő családja jobb. Honnan tudom, hogy valamiben mi vagyunk a jobbak vagy ők? Onnan, hogy mindketten egyetértünk valamiben. Ha én valamit jobban tudok, akkor meg tudom győzni a másikat abból, ha tényleg jobban tudom. Ha nem, akkor lehullik az illúzió leple, és nekem kell rájönnöm arra, hogy a másik jobb valamiben. Ez ne legyen trauma nektek, hisz rólatok szól. Nem baj ha lehullik a lepel, csak értsd meg, hogy érted is történik. Ha rájövök, hogy amit eddig hittem családomról, magamró, nem elég jó, az nem azért történik hogy fájjon, hanem azért, hogy csináljunk jobbat. Ha találkozom valakivel aki valamit jobban tud, azt átveszem, és beépítem hitrendszerembe, családi normáimba, és ettől haladok. A házasságok is ígyműködnek. Átveszem a másik hitrendszerét, és cserében én is bevezetem az enyémbe, illetve a miénkbe. De nincsenek családi hitrendszerek, mert egy családban nincs összetartás. Amíg az egyik így gondolja jónak, a másik pedig úgy, addig nincs közös hitrendszer, addig nincs család tudat. Amihez ugye kapcsolódnia kellene az úgy családtagnak. És rendszeresen olyan családokhoz kell csatlakoznia gyermekeinknek, ahol nincs egyetértés, nincs egység. Miért várjuk el gyermekünktől, hogy ő jobban csinálja? Hogyan tudná jobban csinálni, ha nekünk sem sikerült? Úgy, hogy megengedjük számára, hogy új mintát hozzon létre. Egy új családmodelt akár. Egy olyat amely működhet. Addig amíg nem próbálta ki senki az újat, addig ne is minősítse. Ha pedig beválik, akkor segített a társadalmon.
Itt jön a vízválasztó. Képesek leszünk e elfogadni azt ami új, ami nem tudjuk, hogy hová tart, és képesek leszünk e megengedni gyermekeinknek, hogy valami újat hozzanak létre, hogy megváltozzon a világ. Ehhez új vezetők kellenek. Új tudatosság vezetésére, nem kérhetjük fel azokat, akik még mindig hisznek a régiben. Nem kérhetjük őket arra, hogy dobják el hitüket, de megkérhetjük őket arra, hogy próbálják megérteni, hogy ahhoz, hogy változzon valami, váltanunk kell. Teljesen újat kell behozni. És igen ebben az is benne lehet, hogy nem lesz jobb.

t választanunk kell valamit, ami talán jó, és talán nem jó. Még mindig jobb, mint a biztos nem jó. Ezt kell megérteni mindenkinek, aki elfogadja az új tudatosságot. Kísérletek ezek, amellyel tanulunk, és amellyel haladunk. Minden kísérletet ki kell próbálni, hogy működik e. Ha nem próbáljuk ki, soha sem derül ki. Viszont amit kipróbáltunk, és nem jó, azt végre el kell engednünk. Nem működik, be kell látnunk. És talán gyorsabban tanulunk legközelebb, ha valami nem fog működni. Talán gyorsabban váltunk akkor. És ha gyorsabban tudunk váltani, akkor nem lesz olyan félelmetes az új, hiszen ha gyorsabban befogadjuk, akkor nem több emberöltőnek kell ahhoz eltelnie, hogy megértsük lényegét. Ezért haladjunk gyorsabban, és ezért ne féljünk attól, ha vízválasztóhoz értünk. Mindig gondoljunk arra, hogy rosszabb már nem lesz, csak jobb. Hogy mennyi idő alatt, az tőlünk függ. Hogy mennyire gyorsan fogadjuk be az újat, az attól is függ, hogy mennyire vagyunk rugalmasak. Ha nem tudunk befogadni, akkor merevek vagyunk, mint a villanyoszlop. Erről írok legközelebb. Szép napokat addig is.

Minden vallás tanít valamit. Valamit, ami az ő hitük alapja. Amiben sokan gondolkoznak együtt. Ez a vallás. Egy közös hit. Mi is, ti is, mindannyian rendelkezünk alappal, amire építettük életünket. Lehet, hogy nem vallásnak hívjuk, de közös gondolkozásnak igen. Minden erről szól. Hogy tudunk e valamiben együtt gondolkozni. Tudunk e olyan hitet szülni, amely képes valamiben összerendezni minket. Minden vallás valamit állít.  Vannak közös állítások bennük, amely közös alapot nyithat. Ahogy megismerjük egymás vallásait, úgy kerülünk közelebb egymáshoz.
Régen az emberek sokkal törvénytisztelőbbek, konvenciózusabbak voltak. Egy katolikus nem vegyült egy reformátussal sem. Sőt egy pogánnyal, - ami szintén egy vallás – végképp nem. A zsidók nem keveredtek maguk vallásán kívül senkivel. Se egy Jehova tanúja, sem egy hit gyülekezetes nem volt elég jó nekik. És sajnos mi is ez alapján választunk párt. Ki ő, mivel foglalkozik, miben hisz, kitől, kiktől született, stb. Minden ember kap egy alapot az által hogy ki szülte, mit tanított neki, és mennyire determinálta ez. Ezek vagyunk mi mind. Amikor valaki felnő, és olyan információkat hall amelyek ellentétesek azzal amiben eddig hitt, két dolog történhet. Vagy elutasítja azonnal azt ami kicsit más, vagy megnyitja magát, és érdekli az új. én ilyen voltam. Minden ami új, más, érdekelt. Ezek az emberek nyitottabbak, de mindenkit be lehet zárni. Amikor általános iskolás voltam, volt egy nagymamám akit nem szerettem. Ő zsidó származású volt. Később tudtam csak meg, mert ezt titkolta a család. Amikor őt megismertem, csak annyit tudtam róla, hogy apukám nevelő anyukája. Nem tudtam, hogy zsidó, mert erről nem volt szabad beszélni. Ő maga kérte meg szüleimet, hogy ne beszéljenek a gyerekeknek róla. Amikor én őt megszerettem, még nem tudtam, hogy zsidó. És nagyon megszerettem. Amikor kiderült számomra, hogy zsidó, nekem ez már semmit nem változtatott azon az érzésen, hogy szeretem őt, aki ráadásul a nagyim lett. Köszönöm neki azt, hogy nagyim volt míg élt. Imádtam. Amikor meghalt, nagy veszteség volt számomra, de élete annyi sokat adott nekem, ami miatt mindig nyitott maradtam a zsidók felé. Soha sem érdekelt többé hogy „milyenek” a zsidók, mert jó tapasztalatom volt vele. Amikor később találkoztam mindenféle vallású, nációjú emberrel, mindig ebből táplálkoztam, hogy hátha ő róluk is csak irigységből, féltékenységből, félelemből mondják azt amit mondanak. És általában igazam lett. Azt vettem észre, hogy ha én nyitottan közelítek valakihez, előítélet nélkül, mindig jót kapok. És az olyan volt, mint az ajándék. Sok embert megismertem, és rajtuk keresztül sok vallás képviselőjét is. Rájöttem, hogy az ember attól, hogy másban hisz, még nem más. Ugyanazok a félelmek irányítják, ugyanazok a hiányok az életében, és ugyanúgy szeret, vagy nem szeret. Ettől nem lesz más egy ember. Mi pedig vallásaink alapján, nagyon széthúztunk. Mindenki azt hiszi, hogy hite valami fölé emeli őpt. És a hit, csak egy eszköz, hogy tovább lépj, viszont ugyanúgy egy eszköz arra is, hogy ne lépj tovább. Ha hiszel valamiben akkor jó. Ha másban hiszel mint én, akkor te lehetsz rossz, és lehetsz olyan ember is, aki megmutatja hitét nekem. Ha én megmutatom neked, hogy miben hiszek, és te is megmutatod azt nekem, hogy te miben hiszel, akkor mindketten tanulhatunk egymástól. Többek lehetünk, kivéve ha te vagy én elhittük, hogy mindent tudunk. Ez a vallások hibája. Hogy azt mondják, nincs jobb. Ha nincs jobb, te nem akarsz többet tudni, mert megvan a tudás teteje. Minek tanulj olyat ami kevesebb annál, amit hiszel. És ha mégis van több?
Én először egy gyermeki úton ismerkedtem meg Istennel, 19 éves voltam amikor a hit gyülekezetében megtértem. Rengeteget tanultam, és sok csodát láttam. A csodák mindig azok, amiket én vagy te még nem tapasztaltunk meg. Nekem ott sok csoda született. Egy idő után viszont nem jöttek a csodák. Természetessé vált minden és új csoda, olyan ami újdonság, nem jött. Megálltam. Azt mondtam, hogy 20 évesen nem lehet megállni. És nem is kell. Találtam valamit, ami túl mutatott azon, amit ott tanultam. Versek. Rendkívüli módon élveztem a versek tanítását. Rengeteget tanultam belőlük, de azt mondták akkor ott a gyülekezetben, hogy bizonyos költők versét ne olvassam mert nem Istentől vannak. Ebbe beleesett minden kedvencem: Ady, Radnóti, József Attila is. Ekkor minden kötetet tőlük, kidobtam. Nem azért mert ők mondták, hanem mert én így raktam össze magamban. Nem hibáztatom őket ezért, mert én döntöttem így, de valami ott elkezdődött. Elkezdtem félni. Elkezdtem azt megérteni, hogy minden emberben van félelem. Még azokban is, akik evangelizálnak, és szembe szállnak akár a sátánnal is, de félnek egy magyar költőtől akit én addig szerettem. Rájöttem, ha nem tudok mindent, akkor fél információim vannak. Ha félek, akkor azért van, mert tudás hiányom van. Minden vallás elválaszt, mert azt mondja, hogy ne is akard megismerni a másikat. Ne akarj többet, mert nincs több. Akkor miért félnek. Miért nincs teljesség az életükben.
Nem a vallások ellen vagyok, hiszen rengeteget tanultam belőlük, csak megértettem, hogy ami nem teljes, abból mindent nem lehet megérteni. Akkor én tovább mentem. Nem elmentem a gyülekezetből csalódva, hanem kinyitottam magam mások felé is. És tanultam. Egy idő után viszont rájöttem, hogy újabb tudásom nem összeegyeztethető azzal amit gyülekezetem gondol. És ők nem is akartak nyitni  tovább, de én igen. Haladni akartam. Menni, tanulni, megismerni, és élni. Élni úgy, ahogy megtanultam a gyülekezetben. Hogy Isten nem hiábavaló életet teremtett nekünk. Nem azért születtünk hogy vegetáljunk, hanem hogy tanuljunk, építsünk, szépítsünk, és éljünk. A gyülekezetben azt mondták, hogy bizonyos dolgokat szabad, és bizonyos dolgokat nem szabad. Miért? kérdeztem én. Mert Isten ezt mondta. Én viszont ugyanabból a bibliából mást olvastam. Ekkor elkezdték megmagyarázni úgy számomra a bibliát, ahogy ők látták, értelmezték. Ekkor eszembe jutott gyerekkoromból az amikor az irodalom tanárom azt mondta a vers elemzésemre, hogy nem jó az amit én gondolok, hanem tanuljam meg azt amit a tankönyvíró gondolt róla. Miben segít az nekem? kérdeztem. Abban, hogy le fogsz tudni érettségizni. És utána? Utána gondolhatom azt valamiről, amit gondolok? Nem. Miért? Mert nem fogják érteni a többiek. Azt mondtam neki:. Lehet hogy azért nem fogják érteni a többiek, mert őket is arra kényszerítették, hogy olvassa el a tankönyvíró gondolatait, és rögzítse.
Nem tanulunk meg érteni, ha megmondják helyettük, hogy mit is jelent valami. Az értés lényege az, hogy nekem mit jelent, és neked mit jelent. És erről a kettőről lehet beszélni, és közelíthetjük álláspontjainkat. Rossz amit teszünk iskoláinkban, egyházainkban, hitrendszereinkben. Nem hagyjuk, hogy az új gondolkozó hozzá tegyen, és így nem tudjuk felülírni a régit. A mostani gyermekeket még mindig a régi iskolai normák szerint kondicionáljuk. Nem kérdezzük meg őket, hogy ez így jó e nekik. Nem jó!!!! Egyáltalán nem jó. Már én sem értettem egyet a tankönyvíróval, ők pedig már még kevésbé értenek egyet vele. Ráadásul arra a rendszerre amiben most kell létezniük, már nem is lehet ráhúzni azt hogy „tankönyvírótól tanultam”, hiszen kreativitást várnak. Kiöljük belőlük, majd csak azokat alkalmazzuk magas pozícióban akik még kreatívak. Az értelem ellenkezik önmagával. Paradox helyzet. Itt tartanak a vallások is. A legtöbbnek ugyanaz az alapja. Ugyanazt gondolják, csak miután nem beszélnek egymással, azt gondolják, hogy teljesen mást hiszünk. Ma a xxl. században, még vallásos emberek komolyan gondolják, hogy Isten, - aki egy – csak azokat menti meg akik annak a felekezetnek részei amelyben vannak. Csak azokat. Senki nem juthat a menyországba, csak azok akik benne hisznek. HALLÓ: majdnem minden vallás alapja a „mennyország” mindegy hogy tudsz e arról, hogy mások miben hisznek vagy sem, nem csak a te gyülekezetedből jutnak oda az emberek. És mindegy hogy hiszel abban, hogy egy egyház részeként biztos belépőd van a „mennyországba”, na ez viszont nem biztos. Ahhoz olyanná kell válni, hogy itt jelenjen meg a mennyország. Hogy itt éljük együtt azt az országot, amelyben mindenki jól érzi magát. Mi teremtsünk egy olyan világot amelyben jó élni. Az egyházak ebben beszállhatnak bizonyos erkölcsi tanításaikkal, ha cselekedeteik mutatják mindezt. Ha nem, akkor halott dologról beszélünk. Minden tanító, mester elmondta, hogy mutasd meg cselekedeteiddel. Hiába hiszed, és prédikálod, ha nem éled, nem hat. Ugyanez vonatkozik a tanárokra. Hiába hisznek abban hogy jó amit tanítanak, ha nem élik annak örömét. Nem tudsz tudást átadni, örömtelenül. Nincs benne igazság. Nem boldog az aki tanít, ezért ugyanazt viszi tovább. Nem lesz értelme.
Hozzunk létre valami olyat, amelyben mi is, és gyermekeink is jól érezzük magunkat. Hozzunk létre valami olyat amely tömöríti az összes tudást, és erre építsünk újat. Igen, ehhez vissza kell menni az alapokhoz. Vissza kell bontani mindent. Ami nem jó, már nem aktuális, az el fog kopni. Ami pedig jó, azt meg őrizzük, és folytatjuk utunkat benne.
Ha hittél valamiben, nézd meg, hogy van e más is. Nem azért, hogy válts, hanem ,hogy ne hidd azt, hogy valami lehet minden. A mindennél is van több….