Egy világ akkor lesz teljes ha minden benne helyet foglaló lény a helyén van. Egy ember, egy állat egy hegy és bármi. Ha egy hegy nem ott van ahol lennie kell, akkor felborul az egyensúly. Ha egy állat nem ott van ahol lennie kell, szintén felborul az egyensúly. És ha egy ember nem ott van ahol lennie kell, akkor nagyon felborul az egyensúly.

Minél nagyobb tudatossággal rendelkező lények vagyunk, annál többet vár el az univerzum tőlünk. Annál nagyobb a felelősségünk. Minél többet akarunk változtatni világunkon, annál inkább értenünk kell, hogy mit jelent az, az egész szempontjából. Nem lehet az mondani ekkora tudatossági szinten, hogy csak mi számítunk. Egy elsős is megérti, hogy kivágni az összes fát azt jelenti, hogy meghalunk. Nincs levegő, nincs élet. Mi, akik felnőtt emberek vagyunk állítólag, nem értjük ezt. Pusztán profitorientáltan működünk. Nekünk legyen. A földön ha nem nálunk, azaz a mi kontinensünkön, a mi országunkban vágjuk ki a fákat, akkor minden „rendben” mert mi kapunk levegőt. Ilyen egyszerű gondolkozása van némelyikünknek. Sajnos ha egy testben nem kap oxigént egy területe az agynak, az kihat az egészre, sőt, meghalhat az egész. Az emberek nem gondolkoznak rendszerben. El vannak szakadva mindentől, és csak magukra gondolnak. Annak a tudatosságnak, amelyet képviselünk ha hisszük, ha nem , felelősei is vagyunk, nem csak élvezői. Ha egy ember felnő, az felelősséget is jelent. Annyira elfordítottuk már magunkról a felelősséget, hogy nem vagyunk képesek felvállalni újra. Pedig muszáj. Muszáj mindent helyreállítani amit tönkretettünk, mert nem él tovább a föld, ezáltal az ember sem. Kihalunk önmagunk önzősége miatt. Milyen emberek irányítanak? Kik vezetnek minket? Olyanok, akik nem nőttek fel. Olyanok akik nem vállalják fel ennek felelősségét. Miért? Mert nem is tudnak szembenézni hibáikkal. Miért? Mert mások érdekei egybevágnak saját önös érdekeikkel.

Az a rossz hírem, hogy mindannyian ugyanabban a rendszerben élünk, amelyet nem értettünk meg. Amelyet nem tanultunk meg. A biológia csak arról szól, hogy milyen életformák lakják, élik részben a földet. Most már elkezdtünk néha ökológiával foglalkozni, de magasabb szinteken. Ezeket a szinteket kell lehozni az elsőbe, és azt tanítani, hogy ha egy állat meghal, milyen folyamatok zajlanak le az egészben. Miért kell ezt tanítanunk? Mert itt tartunk, hogy gyerekként amikor felnőnek tanulás álltal gyermekeink, nem tanítottunk nekik semmi olyat amihez hozzá tehetnének valamit. Ha azt tanítjuk számukra, ami az igazság, hogy itt tartunk, akkor megtanulnak valamit amit ehhez hozzátehetnek. Akkor később ahogy felnőnek, megértik hogy mivel egészítsék ki a föld tudását. Miről szól ezzel szemben az oktatás? Arról, hogy őseink hol tartottak valamikor, és hogy nem tettek hozzá ahhoz ami probléma ma, semmit. Miért? Mert azt hazudták nekik, hogy ott tart a föld, amit tanítottak számukra.

Minden rendszer egy alap igazságra épülhet csak fel. Ha nincs alap, azaz igazság, akkor egy rendszer sohasem áll fel. Amikor az ember kitalálja eszmék által, hogy hol tartunk, akkor nem nézett körül. Nem látta meg, hogy hol az igazság, ezért kitalált valamit, amire építhet. Ezek az eszmék ideig óráig elodázzák a felelősséget attól, hogy belenézzünk a valóságba. Most eljött a pillanat. Nem a félelemé, hanem az a pillanat, amikor lépnünk kell: amit elrontottunk, azt ki kell végre javítani. Ahhoz viszont tudnunk kell az igazságot. Azt, hogy hol tart a Föld. Az otthonunk. Az életünk színtere. Ha nincs Föld, akkor mi nem élünk. Ha pedig nem élünk, akkor minden amit eddig az evolúció álltal megtanult minden létforma itt, azt összedöntöttük, hisz mi vagyunk most a létformák tetején – legalábbis ezen a bolygón - tehát nekünk kell hozzátenni valamit, ahhoz amit kaptunk. Mi pedig eddig nem hozzátettünk, hanem elvettünk. Nem érdemeltük meg a bizalmat, hanem visszaéltünk vele.

Tanulni azt kell, ami előre visz. Az oktatás semmit sem tesz hozzá ahhoz, ami az ember, csak elvesz. Gyermekek küzdenek napi szinten azzal, hogy olyan információkat rögzítsenek, amik idejét múltak. Unják az egészet. Amikor nagyanyáink tanultak az iskolában, valóban fontos volt a számtan, mert számolniuk kellett. Most a számítás technika világában, biztos, hogy számolásra annyi időt kell áldozni, mint régen? Nem tudjuk felvenni a számológépekkel sem a versenyt, mert nem kell. A mi munkánkat készült megkönnyíteni. Ha mosok, akkor mosógépet használok. Ha kézzel kellene mosni mint régen, akkor rengeteg időm elmenne. Ha anyukám azt mondaná, hogy addig nem vehetsz mosógépet ameddig meg nem tanultál mindent kézzel kimosni, akkor néznék nagyot, hogy hol élsz te anyu. De nem mondja. Azt mondta, hogy neki is mekkora segítség volt, amikor megvette az első mosógépet. Azóta eszébe sem jut kézzel mosni. Mi pedig mit csinálunk gyermekeinkkel? Rég ki van találva a számológép, a számítógép, és még mindig arra kényszerítjük őket, hogy kézzel mossanak. Segít ez nekik? Nem. Azért nem, mert nem tudnak tovább haladni. Látják, hogy le vagyunk ragadva, de nem értik, hogy miért kell még mindig éveket tölteniük a szorzótáblával, a vers elemzésekkel, és azokkal a tudásokkal, ami a régi kor kézzel való mosása. Hagyjuk őket géppel mosni. Hagyjuk, hogy ahhoz tegyenek hozzá, ahol tartunk, és hagyjuk, hogy együtt tovább haladjunk.

Ehhez még az is kell, hogy amikor átadjuk tudásunkat, akkor bölcsen beszámoljunk nekik arról, hogy mit oldottunk meg, és mit nem. Az a legfontosabb, hogy mit nem, hiszen nekik azzal kell kezdeniük.

Amikor egy rendszer egyensúlyban van, akkor mindegy, hogy hova hozunk le tudást, mert automatikusan kiegyenlíti magát. Mindenre fog hatni. Ha viszont nincs egyensúly, akkor a leginkább elakadt területet kell töltenünk. Az a vasmacska ami az egészet lenn tartja. Minél előbb fejlődik az a rész, annál inkább haladhatunk mással is tovább. Mi emberek nagyon régóta csak informatikával foglalkoztunk, de nem foglalkoztunk azzal, ami lenn tart minket, pl. az ökológiával. Nem foglalkoztunk azzal, ami szintén lenn tart minket, pl. a családdal. Nem foglalkoztunk azzal ami leginkább lenn tart minket, az élelmünkkel. Miért? Mert valakinek jó, hogy olyan táplálékokat gyárt, amely profit csupán. Pénz. Egy idő után ő is ezt fogja enni, mert nincs más. Egy idő után nem lehet biot enni, mert földünk szennyezett. Egy idő után rá kell jönnünk, hogy ami máshol beszennyezi földünket, az egy idő után megérkezik hozzánk is. Nem lehet leválasztani a földről részeket, amelyben nincs káros anyag, mert egy légkörünk, egy vízhálózatunk, es egy földünk van. Ez egy egység, mint a testünk. A testünkben ha valahol méreganyag kerül, akkor az egészet érinti. Meghal. Ugyanezt tesszük táplálkozásunkkal, önmagunkat pusztítjuk vele. Erről, és számunkra a kiútról írok legközelebb. Szép napot addig is, Móni

Minden ember törekszik az egyensúlyra. Mindenki azért boldogtalan, mert túl sokat, vagy túl keveset akar. Ez az oka az egyensúlytalanságunknak. Ha az emberek megértik, hogy hol tartanak, bármit elérhetnek. Bárhova haladhatnak. De mi azt hisszük, hogy többek vagyunk, vagy azt hisszük hogy kevesebb vagyunk, mint az igazság.

Mind kettő baj. Ha azt hiszem hogy több vagyok, akkor tévesen indulok el. Például amikor elsős vagyok, akkor tudom hogy onnan másodikba kell tovább lépnem. Ha azt hiszem, hogy ötödikes vagyok, akkor én automatikusan hatodikba indulnék el, valami azonban megállít. Nem megy az ötödik, mert nincs meg az alap. Azt hittem, hogy ötödikes vagyok, pedig csak harmadikos vagyok. Innen nem jó, és nem indokolt hatodikba menni. A másik véglet amikor tényleg ötödikes vagyok, de úgy érzem, hogy a harmadikat szeretném járni. Azt mutatom, hogy harmadikos vagyok, ezért nem tudok tovább lepni hatodikba. Mind a kettő, egy torzulás. Egy személyiség zavar. Van aki túl sokat mutat magából, magához képest, és van aki túl keveset. Ahogy említettem, mind kettő megállít. Valóban akkor tudsz tovább haladni ha megérted, ki vagy. Miért fontos ez? Hogy tudd, hogy honnan indulsz. Ne foglalkozzunk azzal, hogy mit szól a világ akkor ha rájön, hogy még nem voltam ötödikes. Ne foglalkozzunk azzal, mert folyamatosan csalódunk, ha nem értjük meg most amit írok. Az emberek elhiszik, hogy nagyok. Onnan választanak barátot, ismerőst, munkát, amit mutatnak magukból. Amikor a többiek tovább lépnek, irigyek leszünk. Miért? Mert neki bejött az élet. Ő végig csinálta. Neki könnyű, ő tovább tudott lépni, én meg itt ragadtam. Nincs barátom, nincs ismerősöm, mert mind túl nőtt rajtam. Miért? Mert ők igazi alapról indultak. Ők elfogadták valamikor hogy ott tartanak, ahol tartottak és ahhoz képest képezték fejlesztették magukat. Te pedig többet mutattál magadból, mint ahonnan indultál, és egy darabig elhiszik, de egy idő után elfáradsz és nem tudod megtartani azt, ami nem volt valós. Vissza kerülsz oda, ami a kiindulópont tehát ahhoz képest is lejjebb amit mutattál, és azok a barátaid akik egykor együtt rezegtek veled, most magukhoz képest haladtak, te pedig magadhoz képest megmutattad azt, hogy valójában hol tartasz. Ez nem baj, csak fáj, mert szembesülni az igazsággal amit eddig túl mutattál, fájdalmas. Ha viszont megszületik az igazság, van honnan elindulnod. És van hová tovább menned. Még akár megélheted azt, hogy utoléred régi barátaidat, utoléred sőt felülmúlod régi életedet is. Akkor már nem állít meg semmi. Viszont ha kevesebbet mutatsz magadból, ugyanúgy rosszul érzed magad bőrödben. Nem élvezed az életet, mert több lehetnél, több vagy. Ha leragadsz ott, amit elhittél magadról, megállsz, és nem tudsz tovább haladni. Belekényelmesedsz az életbe. El tudod fogadni, hogy ez van, és nem több, de állandóan vágysz valamire, ami nagy, csodálatos, szép, könnyű. Ezek azok amelyek megállítanak téged. Minél többet tanulsz, rájössz, hogy ezt már tudod, de nem osztod meg senkivel, mert barátaid harmadikosok, te pedig tudásod szerint ötödikes vagy. Ők nem értik azt amit te tudsz, de nem is tudod átadni számukra, mert nem ott tartanak. Ha egy barátot akarsz instruálni, az a segítség, hogy megmutatod számára, hogy hol tart, és azt mondod, hogy van tovább. Ugyanez számodra is fontos. Nem tudsz addig tovább haladni amíg nincs meg a kezdőpontod, nem tudod, hogy ki vagy.

Azért tanulj, hogy megértsd, hogy hol tartasz. Ha könnyen megy a suli, akkor előrébb tartasz mint kortársaid, és akkor valószínűleg idősebb barátaid lesznek. Ha nem tartasz ott, ahol kortársaid, akkor találd meg közeged, ahol jól érzed magad, ahol ott tartanak, ahol te. Ilyenkor szoktak a szülők megijedni. Milyen társaságod van? Honnan kukáztad őket? Miért nem azokkal a miliomos palántákkal barátkozol, akikkel együtt jársz iskolába? Ezért fizetem a drága tandíjjat?

Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangozhatnak el abban az otthonban, ahol a szülők is túl gondolták magukat, és ahol a gyermeküktől azt várják, hogy illeszkedjenek bele egy olyan környezetbe ami nekik szülőként nem sikerült. És nem tanultak belőle. Megnyomorítjuk saját szeretett gyermekünket ha egyből elsőben elküldjük hetedikbe őket.

Ha én megmutatom hogy ki vagyok, lehet hogy először fáj, lehet hogy először nehéz elfogadni, de onnan indulhatok el. Ez az igazság. És akkor tovább mehetek a következő osztályba. Ha engem vonz az a közeg, olyanná szeretnék, válni, akkor tanuljak, fejlődjek, de ne pusztán többet mutassak mert az luft. Nincs mögötte tartalom. Rá fognak jönni, és ki fog vetni magából az a társadalom, amelybe bebocsájtást nyertem rövid ideig. Bekerülhet bárki magasabb körökbe, ha arra vágyik, de tegyen érte. Tanuljon. Legyen több, mint ami. Ráadásul ha én a gyermekemnek nem mutatok többet magamból, mint ahol tartok, akkor ő nem fog cikinek tartani, hanem tisztelni fog azért, hogy felvállaltam, hogy ki vagyok. Abban, hogy tovább haladjak, lépjek, motiválhat, de nem muszáj. A gyermekem megkapta tőlem az alapot, és ő azt húz rá, olyan házat, olyan csodát, olyan életet amilyet csak szeretne. Olyat, amelyet megálmodott. Én viszont nyugodtan fekszem le, nem hazudtam neki, és mutattam egy irányt, hogy hova tovább. Az egyensúly ezt jelenti. És az egyensúly mindenre kihat. Kihat arra, hogy hogyan éljünk, mit együnk, kivel éljünk, és hogy tegyünk hozzá saját életünkhöz úgy, hogy be tudjunk integrálódni társadalmunkba. Hogy ne versengjünk állandóan, hogy ne úgy akarjunk fölé kerekedni a másiknak, hogy őt lenyomjuk, hogy ne a helyére pályázzunk hanem valós képünk legyen a társadalomról, hogy hol vannak rések, és azt nekünk, vagy másoknak kell betöltenünk.

Ha mi mind jogászok, orvosok, vagy autószerelők leszünk, akkor az a rendszer amelyben hittünk, felborul. Ha felborul egy rendszer akkor azt jelzi, hogy nem volt benne egyensúly. A rendszer helyreállításáról, és annak megváltoztatásáról írok legközelebb. Szeretettel kívánok egyensúlyt és jó rálátást saját életetekre. Szép napokat nektek. Móni