Minden ember előre szeretne haladni. Vajon mi determinál minket, hogy mégsem mindig tudunk előrehaladni, sőt folyton hátrafelé lépünk? Ezek a kérdések sokatokban felmerültek már. Gondolkodjunk együtt.

Ha én előre szeretnék menni, akkor először látnom kell a célt. Sok ember már itt elbukik, hogy nincs célja. Ha látom a célt, akkor megélem, hogy bejutok rajta. Ha nincs célom, akkor olyan vagyok, mint egy rossz tájfutó, aki térkép nélkül szaladgál ide-oda, hogy hátha beér valaha a célba. Ritka, hogy így sikerül. Ha viszont beér, akkor legalább boldog, ami újra motiválja őt, hogy újabb célt keressen magának. Nem történik azzal viszont semmi, aki nem is ért be a célba. Emberként ez az első, amit gyermekeinknek meg kellene tanítanunk. Legyenek céljaitok, és ha vannak célok, akkor azok elérhető távolságban legyenek.Úgy működünk emberként, mint egy rossz MLM cég. Rosszul motiváltakká váltunk. Mi a rossz motiváció? Az, amely elérhetetlen. „Merj nagyot álmodni”. Minden MLM cég sajátja ez a mondat, de nem értik, hogy aki túl nagyot álmodik, ahhoz soha sem jut el.

Ha nekem nincs lakásom, akkor az én célom elsőre ne a Karib-tengeren legyen egy luxushajó, mert irreális. Ha pedig a célodat magadhoz képest állítod fel, akkor meg kell mutatni, hogy hol tartasz. Minél „lejjebb” tartasz, annál inkább kell feltárni, hogy igaz alapról indulj. Ne felejtsük el, hogy szeretünk többet mutatni magunkból, mint ahol tartunk. Miért? Mert nem vagyunk elégedettek az életünkkel. Ha elégedettek vagyunk, akkor nincs motivációnk, ha viszont elégedetlenek, akkor van motivációnk. A motiváció, jó. Nagyon jó, de nem jó, ha többet mutatunk magunkból, mert nem odavisz, ahol realitása van a dolognak. Ha túlmotiválom magam, akkor luxushajót szeretnék, és még közelébe sem érek, és azt látom, hogy lehetetlen. És feladom. Ahelyett, hogy albérletet tettem volna magam elé célként, mert azt valószínűleg két-három hónap múlva elérem.

Rosszul motiválunk. Gyermekeinket is. A gyermekeink akkora kihívásnak vannak kitéve, amekkora nem reális rájuk nézve. Azt akarjuk, hogy „jó” iskolát végezzenek, de mi nem mindig végeztük el jól iskoláinkat. Nem baj, majd ő megvalósítja azt, amit minekünk nem sikerült. Miért nem sikerült? Mert túl nagy célt állítottak, vagy mi állítottunk magunk elé, és nem tanultunk belőle. Gyermekünket is belekényszerítjük ugyanabba a túl nagy kihívásba, és ők is, mint mi, megcsömörlenek ettől. Nem érik el céljukat, mert mi nem magyaráztuk el nekik, hogy elénk túl nagy célt helyeztek, és nem tudtuk abszolválni. Talán neked sikerül gyermekem. Ahhoz viszont őszintének kell lennünk. Be kell vallanunk, hogy mi hol tartunk. A társadalmi szint mindig jelzi. Ha egész életünkben meg nem értettként éltünk, mert nem érti a társadalom, hogy mi többek vagyunk, akkor lehet, hogy nem voltunk, vagy vagyunk többek. Lehet, hogy „csak” annyik vagyunk, amennyit a külvilág visszajelez. Lehet ahhoz ragaszkodni, amit hiszünk magunkról, de akkor a visszajelzések azt fogják mutatni, hogy egyre jobban elfogadnak minket azokban a „körökben” ahová pozícionáltuk magunkat. Ha nem fogadnak el ott, akkor valószínűleg nem éljük még azt, tehát nem tudjuk megmutatni magunkat benne. Akkor viszont nem tartozunk ahhoz a társadalmi körhöz. És ha nem tartozunk oda, akkor viszont meg kell értenünk, hogy hol állunk. Hova tartozunk. Nem azért, hogy leragadjunk, hanem azért, hogy tudjuk, hogy honnan indulunk. És ha megértjük, hogy hol tartunk, akkor onnan magunkhoz képest, jó motivációkkal, jó célokkal tudunk előrehaladni. Ha viszont azt gondoljuk, hogy mi már ott tartunk, ahol egyébként nem, akkor megkeseredett életet élünk, mindenkit szidunk, és boldogtalanok leszünk. És ugyanezt adjuk tovább másoknak is. A mi gyermekeinknek, és körülöttünk mindenkinek. Minél előbb értjük meg, hogy hol tartunk, annál könnyebben haladunk előre.

És, hogy miért az a címe a mai blogomnak, ami? Mert ha nem érted, hogy honnan indultál, akkor saját lelked addig fog visszavinni téged az alapokhoz, ameddig megérted, hogy hol tartasz valójában. Addig hullámot élsz meg. Addig, amíg nem vagy képes szembenézni az abszolút igazsággal, hogy mennyi mindenben gondoltad magad túl.

A spirituális ember többnyire túlgondolja magát. Gondoljatok csak arra, hogy valaki az iskoláiban nem ért el csúcsot, ezért próbál valami könnyebb ellenállás felé haladni. Manapság három-négy hónapos tanfolyamok után guruvá, azaz mesterré válik valaki. Szerintetek mennyi tudás van mögötte? Segítek, kevés. Ha kevés tudással kezdesz tanítani, akkor abból tanítasz, amit tudsz. „Nem adhatok mást, mint ami önmagam”. Abból adsz, ami vagy. Ha abból a tudásból adsz, amely kevés, akkor fél-elemet, azaz félelmet tudsz továbbadni. A félelem pedig minden most fellelhető spiritualitás alapja. Fél tudás, tehát hiány. Idetartoznak a vallások, amely szintén spiritualitás, idetartoznak a különböző ezotériai témák, és idetatoznak a politikai információk is. Tudáshiány. Ez a spiritualitás ma. Nem mindig volt ez így, és igenis nagy tudások vannak fönn, amelyeket le kell hozni, de nem mindegy, hogy mire építjük azt. Ha nincs alap, akkor nem tudunk mit hozzáadni ahhoz, ami nincs. Ha van alap, akkor rendkívül gyorsan haladunk előre.

Előrehaladásunk tehát alapunktól függ. A házat soha nem tudjuk elkezdeni a tetővel, mert mindig összefog dőlni. Lehet viszont új alapot húzni, ha új, olyan házat szeretnél építeni, amely még nincs. Mindenhez alap kell, és olyan alap, amely megtartja a házat, amelyet kitaláltál. Erre épít később gyermeked, és unokád, és minden leszármazottad. De ha az alap nem elég jó az unokádnak, akkor leás mélyre, és új alapot hoz létre, és arra építi az új, ő általa kitalált házat. Miért fontos ez? Hogy megértsd, miért kell néha visszafelé haladni. Mert az alap nem elég erős ahhoz, hogy ráépíts. Ha elég erős, ha szüleid jó mély alapot hoztak létre, akkor nem kell visszafelé haladnod, de ha nem elég erős az alap, akkor rengetegszer fogsz visszamenni. Nem könnyű visszafelé haladni, de ha érted, hogy célod visz oda, akkor fogod érteni, hogy meg akarod valósítani a célod, ezért visszafelé is haladsz, hogy új gyökérből, új virág szülessen. Ez leszel te, ha közben tartod a célt.

Sok ember olyan nagy célokat tűz ki maga elé, hogy egy idő után nem is látja már, hogy valamikor valamit kitűzött magának. Ha egyszer csak megtörténik mégis, hogy bejut a célba, akkor pedig nem érti, hogy miért, mivel érdemelte ezt ki?

Sok mindent kell tanulnunk.Nem lehet olyan gyorsan haladnunk, hogy ne értsünk. Mindent, amit elképzelünk, meg is kell értenünk, mert nem tudjuk továbbadni azt, amit tudunk, mert mi magunk sem vagyunk tisztában azzal, hogy mit tudunk. Azt is meg kell értenünk, hogy mindenki, aki tanul, az integrál is. A természetből lehet tanulni. A rengeteg fény, amely beáramlik nyáron a növényekre, az utána integrálódik télen bennük, és megújult tudással fog újra kivirágozni ugyanaz a növény tavasszal. Mi nem tanuljuk azt meg, hogy amikor tanulunk, akkor szünetet kell tartanunk, hogy értsünk. Ez az integráció. Tanulunk, majd újra rátanulunk, majd megint, és nem értünk semmit, csak résztveszünk órákon, és részt veszünk olyan helyeken, ahol tanulhatunk. Túl gyorsan akarjuk a tudást, vagy túl gyorsan várják el tőlünk, hogy tudjunk, de mindennek ideje van a földön. Hiába akarom gyorsabban, mint lehet, nem megy. Elvégezhetem gyorsan az általános iskolát, attól azt még nem integráltam, tehát nem tudom. Miért volt régen a Magyar okos? Abból a tudásból, hogy hagyta, hogy beintegrálódjon a tudás, és abból tanított, amit már értett. Most nem ott tart a Magyar. Nagyon gyorsan akar haladni, ezért borzasztó sok alap hiánya keletkezett. Erről írok legközelebb, addig viszont ne éljétek meg rosszul, hogy egyszer fenn, és egyszer lenn, mert ez mutatja meg, hogy hol tartasz, és ebből tudsz előrehaladni. Sok sikert hozzá.

Amikor az ember megszületik, rengeteg információ jön le vele. Ezeket az információkat elő kell tudni hívni. Az előhívás nem más, mint megélni, megcsinálni, megérteni. Ezeket akkor tudja egy ember megtenni, ha méltó alapja van hozzá. Mit jelent ez? Szüleink, nagyszüleink valamit elérnek, létrehoznak. Ha sokat érnek el, és sokat hoznak létre, akkor ehhez lehet kapcsolni a következő információt, amit lehoz a gyermek, vagy unoka. Ha nem érnek el semmit, vagy nem alkotnak meg semmit abból, amit lehoztak tervként, akkor nem tud hozzá kapcsolni semmit a gyermek, vagy az unoka.

Mit jelent ez? Azt, hogy szüleink nagyszüleink, őseink hibájáért, még mindig fizet a társadalom, hogy nem tudja élni az életét. Még mindig nem. Nagyon sokan éltek "hiábavaló" életet. Nem valósították meg terveiket, és nem hozták le azt amit kellett volna nekik. Miért nem hozzuk tehát le terveinket? Mert nincs alap hozzá. Hiába tudunk, tudhatnánk rengeteget, ha nincs mihez kapcsolni, akkor senki nem érti meg, és senki sem kéri. Ez így nem jó. Tegyünk olyat, amit megértenek az emberek. Én ebben indultam el, amikor megértettem azt, hogy ha mindenki felvállalja azt, hogy hol tart, akkor van honnan elindulni. Viszont az a helyzet, hogy mindenki többet akar mutatni magából, mint ahol tart, ezért nem tudunk honnan elindulni. Ha többet mutatok magamból, mint ahol tartok, az azt jelenti mások számára, hogy nem kérek abban már segítséget, amit értek, tudok. Viszont ha nem kérek abban segítséget, amit értek, és tudok, az azért lehet, mert már valóban megértettem, és ha ez így van, akkor rá építhetek valamit. Mint az iskola. Az elsős tudásra épül a másodikos tudás. A másodikosra épül a harmadikos, és így tovább. Ahhoz viszont hogy rá tudjuk építeni a harmadikosra a negyedikes tudást, kell egy biztos alap, tehát tökéletesen meg kell lenni a harmadikos, a másodikos, és az elsős tudásnak. Szándékosan írtam így végig, hogy értsétek meg végre, az elsős, másodikos, harmadikos tudások olyan alapok, amelyek nélkül nem tudunk tovább haladni. Ezek a tudati szintek.

A tudati szintek egymásra épülnek. Minden szintnek van egy alapja, amivel tovább léphetsz, és van egy teljessége, ami végleg tovább enged. Egy alapot tudni, nem jelent hatalmat, de mint mi általában mindig azt ami kevés tudás, azt nagy hatalomként éljük meg. Az alap, az csak alap. Az kettes osztályzat. Az ötös a tudásunk teljessége. És egy tudatszintről sem tudunk tovább lépni úgy hogy kettesek voltunk. Mindent meg kell tanulnunk, és meg kell értenünk.

Tudatunk nagy részben még mindig oda és visszafelé is halad. Azért mert még nem értettünk meg mindent. Ha megértünk mindent egy tudatszinten, akkor nem kell újra visszamennünk az első a második vagy akár a harmadik osztályba. Nem kell visszamennünk, tehát haladhatunk előre. Ha előre haladunk, akkor meg kell tanulnunk normálisan közlekedni az osztályok között. Nem kell kettessel vagy hármassal vagy akár négyessel tovább mennünk, mert úgy is lesz egy olyan pont ahol számon fogják kérni a teljes tudásunkat. Ott pedig a vizsgánál azt mondják majd, hogy ez még csak négyes, vagy hármas, vagy akár kettes. Akkor vissza kell mennünk, és meg kell tanulnunk azt, ami kimaradt. Minden tanulással úgy vagyunk, hogy nekünk már nincs szükségünk rá. Rossz hírem van. Ha nincs szükséged tanításra, akkor tanítasz és folyton haladsz előre. Jobbnál jobb dolgok történnek veled, ahogy egy gyermekkel is, aki egyre többet tud, ért. Ha nem ezt éled, akkor biztos, hogy van még szükséged tanulásra. A tanulás pedig nem szégyen, hanem erény. Tanulni jó, de hogy kitől, és mit tanulj, ahhoz értelem, és hit kell. Érteni kell, hogy a másik, akitől tanulni szeretnél, miben jobb nálad, és hit kell önmagad felé, hogy meg tudod érteni azt, hogy ki jobb és miben nálad. Ha ezt megérted, akkor csak olyan ember felé nyitod ki magad, aki valamiben többet tud nálad.

Most gondoljátok át, hogy mit élnek meg a gyerekeitek akik olyan tanároktól is kell hogy tanuljanak, akik jóval kevesebbet tudnak náluk. Egyszerűen nem nyitnak ki feléjük. Ez abban nyilvánul meg, hogy nem figyelnek rá, hogy nem veszik komolyan, és nem tisztelik őt. Persze vannak olyan tanárok is, akiket tisztelet övez. Nem azt várja egy diák a tanárától, hogy mindenben tökéletes legyen, de azt mindenképpen, hogy amit tanít, azt értse, élvezze, és adja át, lehetőség szerint örömmel. Ma az oktatás nem itt tart. Tanárainkat úgy fogták lasszóval annak idején, amikor oda kellett jelentkezniük. Könnyű volt többnyire bekerülni egy olyan egyetemre, főiskolára, amely tanári diplomát adott. Bekerültek. Sokan. És elkerültek a tanári pályától sokan. Viszont aki maradt az nem tud lelkiismeretesen tanítani (tisztelet a kivételnek) mert fáradt, gondterhelt, tudása megkopott, nem élvezi azt, hogy tanít, és így tovább. Ebből az attitűdből tanulnak diákjaink tőlük. Kisebb nagyobb sikerrel. A nagyobb siker többségében a magántanárnak köszönhető, a kisebb siker pedig amikor átrugdossák az érettségin, és elmegy a diák. Mire jó egy átrugdosás? Semmire. Tudása teljesen hiányos annak a diáknak, akinek nem tökéletesen sikerült leérettségizni. Régen egy általános iskola elvégzése után, értettek valamit az emberek. Használták a tudást, és tovább akartak menni, újra tanulni, új dolgokat megismerni. Most a középiskola elvégzése után néha kevesebbet tudnak, mint régen az általános iskolai tudásukkal. Túl gyorsan haladunk, és nincsenek meg az alapok, amelyre építenünk kellene. Szerintem nem baj ha több év alatt végzi el egy diák az ötödik, vagy hetedik, vagy bármelyik osztályt, de azt tökéletesen végezze el. Arra lehetne építeni. Így viszont a diákokat csalásra kényszeríti a rendszer, hogy ott kell már tartani, ahol képtelenek. Az oktatásnak nem az a lényege hogy leadjuk az anyagot, és dolgavégezetten távozzunk, hanem az, hogy megtanítsuk gyermekeinknek, hogy mit tudunk. Ha megtanítjuk őket arra, amit tudunk, és ők tovább akarnak haladni, akkor meg kell érteniük, hogy ahhoz, hogy tovább lépjenek, milyen hiányosságokat kell bepótolniuk. Ez csak a tanár tudásán keresztül tud kiderülni. Egy tanárnak sem lenne szabad azt állítania, hogy ennyi a tudás amennyi az övé, és nincs több. Mi viszont azt kérjük számon, amit leadtunk, függetlenül attól, hogy az jó e, aktuális e még, vagy teljesen idejét múlt már. Ilyeneket is tanítunk. Olyanokat, amelyek teljesen elévültek. Még az orvosi egyetemen is, amely tanításunk jelenlegi csúcsa.

Mit várunk a jövő nemzedékétől? Mit várhatunk egy olyan generációtól, akik úgy nőnek fel, hogy pusztán azért mert hierarhia van, tisztelni kell az idősebbet? Mit várhatunk egy olyan generációtól, akik nem azért tisztelik az idősebbeket, mert bölcsek, és tudnak segíteni, hanem azért mert idősek? Ennek önmagában semmi értelme. Olyanokra tanítjuk őket, ami mögött nincs tartalom. Olyanokra, amik számunkra is értelmezhetetlenek voltak, de megszokásból tovább tanítjuk gyermekeinknek. Kezdjünk érteni. Kezdjük megérteni, hogy minek mi az értelme, és ha megértettünk valamit, azt azonnal adjuk tovább gyermekeinknek. Ha pedig nem értünk valamit, akkor azt tanuljuk meg valakitől, aki érti azt, amit mi még nem értünk. Gondoljunk azokra a gyerekekre, akik úgy nőnek fel, hogy nem kapnak értést, csak szabályokat. Azért kell megtanulni, mert... Ilyeneket hallunk, tanításként. Azért mert csak... És még sorolhatnám. Nincs mögöttük tartalom. Gondoljunk vissza arra, hogy nekünk milyen volt ez. Mi is utáltuk, ha csak szabályozni akartak minket, értés nélkül. Szabályozni úgy, hogy semmit sem mondanak. Ezekből a hibákból tanuljunk, és értsük meg hogy így nem tudunk tovább haladni. Nem lehet. Hármasokkal, négyesekkel biztos, hogy vissza kell mennünk abba az osztályba, ahol kimaradt a tudás csúcsa. Azt pedig büntetésnek éljük meg. Haladjunk inkább úgy, ahogy mindenki képes. Legyenek olyan osztályok, amelyek akkor engedik tovább a gyermeket, amikor teljesen abszolválta a tudást. Mindenképpen visszatérünk abba az osztályba ahol kimaradt tudás, de könnyebb kilenc, vagy tizenegy évesként, mint hetvenegy, vagy kilencven évesként. Ezen gondolkozzatok, és gyüjtsetek be minden tudást amely kimaradt számotokra az élet iskolájából. Jó tanulást, és jó gondolkozást hozzá.