Hogy lesz valaki kihasználható? Gyerekkoromban jöttem rá, amikor szerettem volna barátkozni. Azt láttam, hogy anyukám mindent megtesz azokért, akiket szeret. Én is ezt próbáltam tenni, de az ő módszereivel, az ő tudásával. Ha kértek tőle, ő mindenkinek adott: akár pénzt is. Én csak azt láttam, hogy sokan szeretik. Azt gondoltam, hogy ha én is adok valakinek (akár pénzt), akkor talán szeretni fog engem. Szerettem volna barátkozni és azt gondoltam, hogy ha fagyit veszek Neki, akkor biztosan úgy fog szeretni majd engem, mint ahogy anyukámat is szeretik. Nem sikerült. A fagyit elfogadta, de nem lett a barátnőm. Sok idő telt el, míg megértettem, hogy nem így leszek valakinek fontos, hogy csak adok. Az adás jó, ne értsétek félre, de az adás csak akkor jó, ha kapsz érte valamit. Nem kell, hogy ugyanazt adja, mint te, de adjon érte, főleg ha egyensúlyban akarsz lenni vele. Ahol megbillen az egyensúly, ott torzulás jön létre. Torzulás, ahol mindenki azt gondolja, hogy a másiktól nem kap semmit. Mitől lesz valaki kihasználható? Attól, hogy valami hiányzik az életéből és azért a valamiért mindent megtesz. Az a valami többnyire a szeretet, a figyelem vagy a törődés hiánya. Mindannyian szenvedünk ettől. Szüleink főleg munkával töltötték az idejüket, ezért sajnos sok minden kimaradt ezen generációk életéből. De nem csak hiányaink vannak. Sokan kaptunk sokfélét. Minél több emberrel vesszük körül magunkat, annál inkább „cserélgethetünk” a javainkból. Minél többen cseréljük ki javainkat, annál inkább tudunk „felnőni”. A felnőttség valamilyen készenlétet, elkészülést is jelent: valami olyat, amikor azt mondjuk szülőként, hogy „megcselekedtük, amit a haza megkövetelt”. Valaminek a beteljesedését értjük rajta. Felnőtté a szüleink már rég nem tudnak bennünket tenni, mert őket sem tudták szüleik felnevelni, de mindenkinek van lehetősége a szülőktől való leválás után tovább nevelődnie, önmaga segítségével. Látjuk hiányosságainkat és keresünk valakit, akitől bepótolásra kerülnek. Amennyiben mi csak kapni akarunk, úgy mi leszünk azok, akik kihasználunk másokat: azért, mert nekünk valamiből nem jutott elég, az nem jogosít fel bennünket arra, hogy a másiktól elvegyük vagy kikényszerítsük, mert akkor kihasználtuk őt. Nem lehet globálisan senki kihasználható és kihasználó sem. Az Univerzum gondoskodik a kiegyenlítésről: ez a karma. A tartozások kiegyenlítődnek, de a tartozások egyáltalán nem biztos, hogy attól jönnek vissza, aki valaha tartozott Neked. Miért? Mert ha te haladsz és megértetted az Univerzum szabályait és a másik még nem, akkor mindketten állnátok és várhatnátok. Aki megáll, az nem halad, aki pedig nem halad, az megálltja az utána jövőket is. Így állunk sokan a „tartozásainkra várva”. Sokan, akik arra várunk, hogy majd bocsánatot kér, hogy belátja, hogy nem volt igaza, stb. Ne várj erre, haladj tovább. Éld az életedet és az Univerzum segít abban, hogy megkapd a feloldozást és a tartozást, és a haladásod közben te fogsz fejlődni, tanulni és többet tudsz majd adni immár nem azért, hogy várj vissza valamit, hanem azért, mert már jól esik. Ha már jól esik adni, akkor eljutottál az önzetlenséghez. Az önzetlenség egy szint a jó és rossz között. Adni jó, de nem mindegy, hogy miért és hogyan adunk. Az adás egy önkifejezés. Adhatunk sokat és keveset. Minden adás rólunk szól vagy arról, akivé szeretnénk válni. Ha én úgy ajándékozom, hogy a Provident segített, akkor az nem rólam szólt, hanem a Providentről. Ha hitelből adok, akkor én magamat az adás kedvéért tartozásba vertem. Idén karácsonykor mondjuk vettem egy telefont hitelre, törlesztem két évig. Mit fogok jövőre adni, amikor még a tavalyit törlesztem? Előre megyünk a dícséretért. Előre az elismerésért. Ez hová vezet? Oda, hogy elhiszem, képes vagyok ekkora ajándékokat adni. Oda, hogy kialakítok a másikban egy elvárást ezzel kapcsolatban és oda, hogy kellemetlen helyzetbe hozom azt, aki nem tud annyit adni. Az egyensúly kényes dolog. Kényesen kell ügyelnünk arra, hogy ne adjunk túl vagy ne fogadjunk el túlzásokat. Hogy lesz ebből egészséges adok kapok? Úgy, hogy húzunk egy vonalat és onnan lehet újra kezdeni. A vonalhúzás előtt azonban végiggondoljuk, hogy kinek adtunk túl sokat, hiszen onnan majd sajnos tartozásban lesznek felénk, vagy kitől kaptunk túl sokat, ahol pedig mi vagyunk tartozásban. Természetesen nem mondhatom a banknak, hogy mi most húztunk egy vonalat és mostantól nem adunk túlzást senkinek. Ez őt nem fogja érdekelni. Ha tartozol neki, azt ki kell fizetned. Ha viszont kifizetted, utána már másképp fogsz hozzáállni a hitelekhez. Amikor tartozunk, az rossz. Sokszor kegyetlen nyomás. Valahol viszont meg kell tanulnunk, hogy mit érezhet a másik, amikor tartozik felénk. Mit érezhetnek az emberek, amikor túlzásokat adunk számukra. A túlzás lehet túl nagy szeretet, törődés, figyelem, pénz, bármi. Bármi, amit nem tud megadni, de az Univerzum csak akkor segít, ha már önzetlenül adsz. Ha tudod, hogy te nem akarsz cserébe kérni, akkor ott áll melletted és máshogy kompenzál. Amikor viszont úgy adsz, hogy konkrétan tudod, mit kérsz cserébe, akkor hagyja az Univerzum, hogy tanulj. Jó szerződéseket kötve igazságos adok kapok lesz közöttetek. Nem jó szerződésekből valaki azt érzi, hogy ki lett használva. Akit kihasználtak, annak is tanulnia kell és aki a kihasználó volt, annak is tanulnia lehet egy ilyen helyzetből. Mindig az a győztes, aki tanult. Ha én voltam a kihasznált fél és továbbmentem, elengedtem a tartozónak a tartozást, akkor mindig segített az Univerzum. Mindig volt kompenzáció. Amikor viszont leragadtam és vártam, hogy majd belátja, megérti és bocsánatot kér, akkor megállítottam magam és ezáltal a családomat is. A családom viszont haladni akart. Aki halad, az új dolgokat tanul. Mások lesznek fontosak utána. Mások, ami után eltörpül a „kicsinyes vágyam” a bocsánatkérés iránt. A bocsánat az életedben az, amikor haladsz és fejlődsz és gyarapodsz. A másik tanulása pedig az, hogy amíg ő nem kompenzál, addig áll. Ő nem fog haladni, ő nem fog gyarapodni vagy fejlődni. Neki is tanulni kell, hisz világunk egy iskola. Az iskola nem büntet, csak oktat. Az iskola nem megaláz, csak jelzi, hogy hol tartasz. Ha az érdemjegy nem tetszik, tanulj többet, jobban és fejlődj. Mindenki eljuthat A-ból B-be, de nem mindenki fog eljutni, mert van, aki leragad ott, hogy a másik tartozik. Amikor a tartozás lejár, kiegyenlítődik, új lehetőség nyílik. Újra tartozhatsz és lehet már tartozás nélkül is haladni. Aki tartozik, az egy nyomás alatt teljesít, aki viszont nem tartozik, az pontosan ott tart, ahol valójában. A valójában az igazság. Vajon képesek vagyunk megmutatni magunknak, másoknak, hogy hol is tartunk valójában?  Kik is vagyunk valójában? Elértünk egy olyan szintre, hogy mindenki elhitte, hogy a ház - amiben él -, az autó - amit vezet - az övé, pedig a bank is úgy gondolja, hogy az övé. Ugyanazt a házat gondolja magáénak és ugyanazt az autót is. Mi már elhittük, hogy van egy autónk és mennénk tovább a gyarapodásban, de addig, amíg ki nem fizetjük, nem tudunk. Előre hozott úton járunk nem tisztességesen, nem őszintén. Vajon készek vagyunk-e az igazságra? Vajon ha látnánk, hogy kik vagyunk igazából, azt el tudnánk-e fogadni? Nagy utat tettünk meg a jelmezekben. A jelmez az, amit az igazság helyett magunkra vettünk. Sajnos ez igaz a bankok felé és a magánszemélyek felé is. Aki jelmezben van, már nem is tudja, hogy ki ő, és elhiszi, hogy ő gazdag vagy fontos ember vagy akár Isten. A személyiségek torzulásáról és azok következményeiről írok legközelebb.

Először is: megismertük magunkat. Megértettük, hogy mennyi érzelmet hordozunk: kik vagyunk mi érzelmileg vagy tetszeni fog számunkra, akit megismertünk magunkban vagy nem. Ha nem, akkor változtassunk magunkon. Hogyan? Az érzelmeink befolyásolásával, az érzelmeink kitágításával és az érzelmeink felülírásával. Hogyan? Úgy, ahogy a lélek alapjában is fejlődik. A lélek fejlődéséhez érzelmek szimulálása kell. Érzelmek, amelyek kiváltanak belőlünk valamit. Érzelmek, amelyek megváltoztatnak. A fejlődés alapvetően változások sorozata. Azért mondom, hogy változások sorozata, mert olyan, hogy üres lélek, nincs. A lélek is már valamilyen, amikor leszületik egy testben. Az a lélek, aki sok érzelmet élt már át előző életeiben, érzelmes. Annak a léleknek, aki még nem sokat élt, nincs olyan nagy tárháza az érzelmeinek: ezek mind megkülönböztetnek bennünket egymástól. Vannak nagyon érzelmes emberek és vannak teljesen érzéketlenek is. Az emberek nagy többsége érez. Alapvetően az ember egy érző lény. Az ember viszont képes szimulációkon keresztül átalakulni. Ki lehet ölni valakiből az érzelmeket és újra érzővé lehet tenni Őt. Nem mindegy, hogy mivel stimuláljuk magunkat. A televízióban és a számítógépeken programok futnak: olyan programok, amelyek hatnak ránk, olyan programok, amelyek agyunkat stimulálják. A stimuláció következtében vagy hozzászokunk az öléshez, gyilkoláshoz vagy félünk tőle. Aki hozzászokik, annak az érzelmi küszöbe máshol van, mint az átlagembernek.  Aki viszont fél tőle, annak az idegei nem tudják jól vezetni vagy elvezetni az ingerületeket. Akinek nem jól vezeti az agya az ingerületeket, az félős, ideggyenge lesz: azt is lehet edzeni, de nem sokkolással. A sokkolás az, amikor egy olyan kihívást kapunk, amit biztosan nem tudunk kezelni és ezáltal „összeomlik” a rendszer. Ha összeomlik, akkor azonnal újraépül. Az újraépülésben tudunk alakítani, változtatni rajta: más módon építjük újjá. Más stimulációkat adunk számára és nem hirtelen terheléssel, hanem fokozatos terheléssel eddzük meg, mint mikor testünket akarjuk felépíteni. Mindennek a fokozatosság az alapja. Fokozatosan bármilyen terhelést bírni fogunk. Fokozatosan bármit be tudunk fogadni: bármit, ami minket épít. A felnőtt már képes megállapítani magáról, hogy milyen. Ami nem tetszik, azt átalakíthatjuk magunkon. Az érzelmeket is újra tudjuk írni. Újra írjuk azt, amit szüleinktől hozunk programként. Érzelmeket megélni nem könnyű, de képesek vagyunk rá, hogy átírjuk azt, ami bennünk van egy filmmel, egy másik ember sztorijával, egy jó könyvvel, stb. Hatást gyakorolnak ránk. A virtuális dolgokkal csak a meglévő érzelmeket tudjuk felülírni. A nem lévő érzelmeket viszont meg kell élni. Van, hogy egyáltalán nincsenek érzelmei valakinek. Az érzelemközpont is sérülhet. Van, hogy az örökítés közben sérült az érzelemközpont, ezért nincs érzelem bennünk. Ilyenkor csak az eredeti, az originál segít. Mi az eredeti? Ha valakivel megtanulunk érezni, ha valaki kivált belőlünk valamilyen érzést. A valakinek élőnek kell lenni: ez lehet egy növény, egy állat vagy egy ember is. A nagyon bezárt érzelmű emberek nehezen kapcsolódnak más emberekhez. Nekik könnyebb egy növény vagy egy állat ismeretét megélni. Aki viszont nem tud emberi lénnyel kapcsolódni, azt nem szabad leírni. Tanítani kell őt az alapoktól a következőkre: növények szeretete, érintése, illatának az értelmezése, a növények tapintása és ízeinek kóstolása, stb. A növények ismerete elvezet az állatokhoz. Az állatok könnyebbek, mert valamilyen érzést hordoznak ők is. Reagálnak a mi érzelmeinkre és ezért vagy kedvesek vagy bántók lesznek. Ebből is tanulhat az, akinek az érzelmeit fejleszteni szeretnénk. Az állatok tanítanak bennünket, csak érteni kell a jelzéseiket. Vannak jelzéseik, csak mi felül akarjuk írni azokat. Az állatok is lehetnek érzelmesebbek, hisztisebbek, gorombábbak vagy kedvesebbek: attól függ, hogy őket milyen inputok érték születésük óta. Az ember is így sérül és ezáltal alakul érzelmileg valamilyenné. Társadalmilag van egy elfogadott norma, amit érzelmi intelligenciának hívunk. Ezek mérhető számok. Van, akinek nagyobb az érzelmi intelligenciája és van, akinek kisebb. Csakúgy, mint az értelmi intelligencia: az is mérhető és az is fejleszthető. Az érzelmi intelligencia befolyásolással és valós megélésekkel tágítható. A befolyásolással csak ideig-óráig felülírhatjuk a meglévő érzelmeket, míg a valós fejlesztéssel bővíthetjük azokat. Minél nagyobb az érzelmek tárháza, annál könnyebben tudunk viselkedni. A viselkedés a meglévő érzelmi mintákból alakul ki. Ha nincs elég mintánk, akkor csak azokból tudunk válogatni, amink van. Az intelligens ember is sok mintából, sokféleképpen tud beszélni, megjelenni, viselkedni. Ugyanígy a mintából, a készletből tudunk a helyzethez igazodni. Az érzelmileg intelligens emberek minden helyzethez tudnak igazodni. Azok, akik nem elég intelligensek, nem jól kezelnek szituációkat: vagy túltolják az érzelmeket egy bizonyos helyzetben vagy egyáltalán nem éreznek. A nem érzés érzéketlenné tehet minket. Olyan ez, mint amikor a nyelvet nem használod, akkor elkopik. Az érzelmek is kopnak, ha nem használjuk őket. Aki nem tudja használni az érzelmeit, az kijön a gyakorlatból, de mindent újra lehet indítani, főleg ha szeretnéd. Felnőttként már te döntesz saját magad fejlesztéséről. Te döntöd el, hogy az érzelmeidet vagy a testedet vagy az elmédet szeretnéd éppen fejleszteni. Bármi jó, de ha okosan nézed a körülötted lévő embereket, akkor hozzájuk képest fejleszted magad. Miért? Mert ha nem értelmezed a közeget - ami körülvesz - és elkezded a buta emberek között a tudásodat hozzájuk képest túlfejleszteni, akkor kilöknek maguk közül. Ugyanígy, ha a testedet tökéletessé teszed egy tunya közegben, onnan is ki fogsz lógni. Nincs ez másképp a lelki, érzelmi fejlődéssel sem. Akik érzelmileg analfabéták, nem fogják érteni, hogy miért fontos neked az érzelmek fejlődése ahelyett, hogy „gyúrnál”. Mindenkinek más a fontos és mindenki tud fejlődni. Azok az emberek, akik segítőknek születtek, bármit megértenek ebből, másra fognak gondolni. Milyen jó lenne, ha ezt Pistike is olvasná, vagy mennyire kellene ez Juliskának. Akik így olvassák cikkemet, nem tudnak magukkal foglalkozni, mert magukat hátrébb sorolták másoknál. Róluk írok legközelebb: azokról, akik önfeláldozók, azokról, akik kihasználhatók és azokról, akik teljesen képesek másokért feláldozni akár az életüket is, mert egy jó szóért valóban életüket és vérüket adnák.