A játék az maga az élet. Az életet élni kell. Ha sikerül élni, akkor nagyon élvezzük, ha nem sikerül élni, akkor belebetegszünk és meghalunk. Miért döntünk úgy, hogy belebetegszünk? Miért akarunk meghalni? Csakis azért, mert nem élvezzük. Nem élvezzük az életünket, mert nem tanultunk meg élni. Az élni egy kifejezés arra, hogy élvezet. Az élni egy kifejezés arra, hogy terhek, hogy szenvedés és még sok mindent jelenthet számodra az élet, legfőképpen azt, amit te szeretnél kivenni belőle. Az élet, értelem és érzelem egyben és senki sem ad hozzá kézikönyvet. Te döntöd el, hogy mit szeretnél belőle megélni, kivenni. Ha csak szenvedést és intrikát látsz magad körül, sokszor úgy döntötök, hogy ezt nem kéritek. Felelősség, hogy gyermekeink számára tudunk-e mutatni olyat az életből, ami számára vonzó, ami miatt szeretne élni vagy nem. Ha tudunk olyat mutatni, akkor követ minket és élvezi az életét. Amikor viszont csak olyat lát, ami számára nem jó, meg akar halni. Az akarat vezet minket a döntéseinkhez. Egy gyerek amíg felnő, sokszor érzi, hogy inkább meg szeretne halni. Nem mindig jó az élet számunkra, de a felnőttség jelenti a gyerek számára a felszabadulást: önálló lehet, önállóan dönthet. Nem kell eltűrnie szülei veszekedését, háborúit. Nem kell korán kelni, ha nem szeretne és nézhet olyat a tv-ben, ami őt érdekli. Ennyit biztosan tudunk gyerekként, hogy egyfajta szabadság vár ránk felnőttként. Amikor felnövünk, ugyanúgy mintát, sorvezetőt kell keresnünk, akihez képest elhelyezzük magunkat. Ők a családból kiemelkedők vagy rokonok, barátok, főnökök lesznek. Ezek az emberek azt mutatják számunkra, hogy lehet másképp is élni, mint a szüleink tették. Ha nincs más, aki minta számunkra, pont azt az utat fogjuk bejárni, mint a szüleink. Ha nem fogadsz el a szüleiden kívül másoktól véleményt, tudást, érzést, akkor lemásolod szüleid vagy valamelyik szülőd életét. Az élet pedig azért születik, hogy új utakat próbáljon ki azon a bizonyos útvesztőn, amit az ÉLET-nek hívunk. Az élet csodálatos annak, aki szeretne új dolgokat felfedezni, aki szeretne új életet élni, aki szeretné a számára ismeretlent megismerni, megérteni. Az élet tökéletes. Nekünk nem az életet kell alakítani, hanem magunkat, hogy tanuljuk meg élvezni. Az élvezet pedig mindenkinek más. Lehet, hogy azt mondod, milyen szép az élete Pistikének, akit minden évben elvisznek a Balatonhoz, míg Pistike az Adriáról álmodik. Lehet, hogy azt mondod, milyen jó Pistikének, akit szeretnek a szüleik, ő viszont már önálló szeretne lenni, hogy önálló döntéseket hozhasson. Pistike és te is a saját szintjén nyomorog. Egyikőtök sem élvezi az életet. Látnunk kell, hogy mi hol tartunk és látnunk kell, hogyan tudunk ebből kimozdulni. A kimozdulni pedig azt jelenti, hogy a saját holtpontomat elhagyom. Elhagyom azt, ami már nem tesz boldoggá, valami olyanért, ami egy új lehetőséget ad a számomra. Nem biztos, hogy amiért kimozdultam, boldogabbá tesz, de megpróbáltam és ha nem sikerül, akkor egy másik irányba fogok elmozdulni. Az élet kísérlet, kísérletek sokasága vagy unalmas másolása a szüleimnek. Az élet jó, ha kipróbálod, felvállalod, elkezded. Az élet rossz, ha nem éled, ha nem próbálod, ha csak féled. A félelem a megrekedést jelzi: azt, hogy egy ideig nem élted; azt, hogy leragadtál. Éld, hogy ne legyenek elmenni vágyó gondolataid. Éld, hogy újra és újra akarjanak születni a sejtjeid. Éld, hogy mindannyian profitáljunk örömödből, tudásaidból és éld, hogy élvezd. Ma alig vannak felnőttek, akik élvezik az életüket. Alig vannak, akik jó mintát tudnak mutatni gyermekeiknek. Alig vannak, akik akarnak élni. Honnan tudhatjuk ezt? Onnan, hogy megbetegítjük magunkat. Csak akkor tudunk megbetegedni, ha mi magunk hozunk egy döntést, hogy nem akarunk élni. Ha nem akarunk élni, akkor a segítőink kezdenek elhagyni minket. A segítőink, akik védeni jöttek minket, védeni azoktól, akik bánthatnak: védeni, mint immunrendszer. Az immunrendszer „jó baktériumokból” áll: olyan jó baktériumokból, akik ha úgy tetszik, minket védenek. Megállítják azt, aki bánt. Ha viszont nem akarunk élni, akkor ők elmennek és megszűnik a védelem. Megszűnik az első védelmi zóna, ami minket véd, ezáltal „bárki” bejöhet. Elkezdhetnek olyan baktériumok vagy olyan emberek megtámadni, akik ellen már nincs védelmünk. Azok az emberek, akik nem rendelkeznek védelemmel, megbetegszenek. Minél betegebb valaki, annál kevésbé élvezi az életet. Sokszor előfordul, hogy amikor betegek vagyunk, rájövünk, hogy a betegség rosszabb, mint a nem beteg állapot és teszünk azért, hogy jól legyünk. Teszünk azért, hogy jobban legyünk. Ilyenkor meggondoljuk magunkat és szeretnénk újra élni. Az „újra élni” program újra behozza a jó baktériumokat, az olyan embereket, akik szeretnek és újra kezdhetünk mindent: az immunrendszer újra fel tud állni. Amikor viszont a betegség könnyít az életünkön, azt látjuk, hogy több figyelmet, több törődést, talán még szeretetet is többet kapunk, akkor betegek akarunk lenni: olyan betegek, akik figyelmet kapnak. Az már nem az élet élése, hanem az élet elvonása másoktól. Így élünk általában: ez a program fut. Nem tudunk figyelni másokra, mert magunkra sem jut idő. Nem tudunk élni, mert nekünk sem tanították meg. Nem tudunk szeretni, mert nem tudjuk, hogyan kell és ezért elvonunk. Aki elvon, azt tudnia kell, hogy másoktól von el: ezt mi emberek egy szóval szoktuk kifejezni: lopás. Aki lop, az tartozni fog: ez a karma. Ha elvonsz másoktól, előbb utóbb vissza kell adnod. Ha hagyod, hogy elvonjanak tőled, akkor nem tudtad élni az életedet. Ezzel te is tartozni fogsz az életnek és újra kell élned. Az élet élni akar. Az élet rajtunk keresztül tapasztal vagy él. Aki leszületik ide, az vállal valamit: számunkra teljesen triviális dolgokat, pl.: megtanulok olvasni vagy boldog leszek vagy nem fogok éhezni, és így tovább. Ezeket néha elfelejtjük és nem éljük. Az élet ÉLNI akar: ÉLNI, ez a program fut bennünk. Aki nem élvezi, azt elengedjük, aki viszont élvezné helyette, az megszületik. Ezért van általában ugyanannyi ember, növény, állat a földön. Ez a természet hatáskörébe tartozik, mi viszont átvettük az irányítást ez ügyben is. Mi döntjük el, hogy mennyi növény legyen és milyen. Eldöntjük, hogy milyen állatból legyen több, amit nem is gondolunk végig, hogy akkor más állatokból kevesebb lesz, automatikusan. Nem dönthetünk olyan dolgokról, ami nem a mi hatáskörünk. Nem dönthetünk arról sem, hogy milyen embereket neveljünk, mert már sokszor megbuktunk: vagy csak munkásokat teremtünk, vagy csak értelmiségieket. Nem tudunk dönteni, hogy mi a jó. Ha nem tudunk dönteni, hogy mi a jó, akkor elveszünk. Az ember nem Isten. Nagyon messze vagyunk még attól, hogy Istenként hozzunk döntéseket. Nekünk az a feladatunk, hogy élvezzük jobban az életünket, mint a szüleink. Legyünk okosabbak, bölcsebbek náluk és legyünk kedvesebbek, érzőbbek: ezek a feladataink, amelyek elvezetnek ahhoz a bölcsességhez, hogy megértsük végre, mi is a feladatunk itt a földön. Addig pedig rendet kell raknunk a fejekben, kivenni belőle a sok túlzást és megérteni azt, ami a lényeg. TANULJ MEG ÉLNI! Ez a lényeg és legyél több valamiben, mint a szüleid. Legyél boldogabb, egészségesebb, hosszabb életű, okosabb, érzőbb, bármi, mert akkor HALADTÁL. A haladásról írok legközelebb.

Mi emberek azt gondoljuk, hogy minden értünk van. Ha felnövünk, rá kell jönnünk, hogy Nekünk is be kell kapcsolódnunk abba, hogy fennmaradhasson minden: a minden mindenkiért van. Gyerekként viszont azt gondoljuk, hogy körülöttünk kell, hogy forogjon minden. Amikor felnövünk, mi is képesek leszünk teremteni és a teremtésünk, teremtményünk nem lehet fontosabb, mint mi, de legalább   annyira kell, hogy fontos legyen, mint mi magunk vagyunk. A teremtményünk lehet egy ház, egy autó, egy szép kert vagy egy vagy több gyermek: ezt ill. öket tudjuk emberként teremteni. A teremtőnek mindig gondot kell viselnie a teremtményére. A teremtő nem lehet több, mint a teremtmény, de ha kevesebb lesz, akkor felborul a rend. A rend az, hogy szülőként vezessük a felnőtté válásban gyermekünket és ha ő is felnő, akkor együtt megyünk tovább. A felnőttek már felelősséget vállalnak tetteikért, építményeikért, teremtményeikért. A felnőtt felméri, hogy mit képes teremteni és gondozza a saját teremtményét. Aki nem nőtt fel, az nem tudja felmérni, hogy képes lesz-e gondozni a teremtményét, akár gyerekről, akár egy otthonról beszéljünk. A teremtőnek kötelessége segíteni a teremtményét addig, amíg az önálló nem lesz. Egy ház, egy autó sosem lesz önálló, de egy gyermek igen: az felnő. Ha felnő és jól szerepelt a teremtő, akkor hasznos tagja lesz a társadalomnak, ha viszont nem szerepeltünk jól, mint szülők, akkor heréket neveltünk: heréket, akik úgy gondolják, hogy minden jár nekik. A felnőttek sokszor nem látják magukat kívülről. Elhiszik, hogy felnőttek, pedig a felnőttség kritériumainak nem is feleltek meg soha. A felnőtt öngondoskodó. A felnőtt eltartja magát úgy, hogy nem a máséval gazdálkodik, hanem a sajátjával. A felnőtt nem vesz el másoktól, hanem megdolgozik azért, hogy legyen neki. A felnőtt felelősséget vállal saját tárgyaiért és azokért a teremtményeiért, akiket ő szült, szoptatott, nevelt. Nem kell viszont mások gyermekeiért, és mások tárgyaiért felelősséget vállalnia: ez a rend. A rend azonban felborult. Túl sokan lettünk a földön és azok közül, akik itt élünk, viszonylag kevesen vállalunk felelősséget magunkért, még ritkábban gyermekeinkért és a legritkábban a tárgyainkért. Miért? Mert nem nőttünk fel. A felnőttnek jól esik gondoskodni, gondozni. Örül, hogy adhat, hogy megvédhet, hogy óvhat. A gyereknek ez tetszhet. A felnőttek azzal, hogy hitelhez jutnak, elhiszik, hogy képesek arra, hogy megvegyék tárgyaikat. Ha megvesszük az autónkat, gondoskodnunk kell róla: „amit megszelidítettél, azért felelősséggel tartozol”. A kis herceg már tudta ezt, mi még mindig nem tudjuk. Rengeteg tárgyunk van „gazda” nélkül. Nem vállalunk sok, számunkra már értéktelen tárgyért felelősséget: ezt hívjuk szemétnek. A szemét, ami nem kell. A szemét, ami számunkra már értéktelen. Ilyenkor jön létre a kiválasztódás. Aki gazdag, annak a szemete sok ember számára kincs. A gazdagok már nem élvezik tárgyaikat, de újabb és újabb tárgyakat szeretnének venni. Ahhoz viszont ki kell szanálni dolgokat. Erre alkalmassá tették Afrikát, ami a fehér ember szeméttelepe: ott gyűlik a számunkra értéktelen kacat. Aki pedig nem nőhet fel (mint Afrikában a szegények), az örül annak, ha kap. A gyerek nem képes eltartani, ellátni magát. Tudatosan tartjuk Afrikát gyerekstátuszban, hogy a „szemetünket” legyen hol elhelyezni és még a jóságos nagybácsi szerepébe is tetszelgünk. A nagybácsinak viszont nincs felelőssége: ezt tudja a gazdag emberek többsége. Ha viszont megszelidítünk valakit, „háziasítjuk”, akkor felelősséggel tartozunk iránta. Ez terhel minket, ha nem nagyon nőttünk fel. Ha túl sokat kell foglalkozni a szegényekkel, akkor mi még nem vagyunk nemesek. Mi még nem értük el azt a szintet, hogy jól essen visszaadni. A jólesés akkor történik, amikor magunkat és azokat, akikért alapból felelősséget vállaltunk, kielégítettük. A kielégítés sajnos nem jó. Túltoljuk vagy elfelejtkezünk róla. A túltolás akkor lép fel, ha én gyerekként nem kaptam meg azt, amit szerettem volna, ezért megőrülök karácsonykor és rengeteget veszek. Amikor gyermekem ezt megszokja, legközelebb is ennyit szeretne minimum kapni. Amikor még többet és még többet adtam, akkor elrontottam valamit: azt, hogy az ingerküszöbét arra treníroztam gyermekemnek, hogy mindig csak jobb jön, mindig. Ez viszont nem igaz, ha a felnőtt életre szeretném felkészíteni őt. A felnőtt élet hullámokat tárol. Hol fent, hol lent. Miért van ez? Azért, mert hullámban kell haladnunk: ez a jó és a rossz valósága. Meg kell értenünk mindent. Nem tudsz jól beszélgetni valakivel, aki csal, ha te mindenkitől a jót, a jobbat és a még jobbat várod. Nőjj fel és élvezd, hogy nem mindenki olyan mint te. Élvezd, hogy különbözünk, hiszen ezáltal tudod elhelyezni magad a társadalomban. Fent és lent is tarthatsz és a kettő között is. Ha nincsenek lentek, akkor mihez képest akarnál emelkedni. Ha nincsenek fentek, akkor megállnál és nem fejlődnél tovább. A teremtő tudta, hogy mit alkot számunkra. Csodálatos helyet hozott létre nekünk arra, hogy tanuljunk: arra, hogy felnőjünk. Nem készített számunkra élhetetlent, nem tolta túl. Ti, illetve mi magunk dönthetünk úgy, hogy ebben a valóságban hol szeretnénk tanulni és mit szeretnénk tanulni: ez a hely a föld, ami sok minden tudást át tud adni számunkra, ha éljük. Élni viszont csak ott lehet, ahol hely van. Mi sokáig úgy gondoltuk, hogy ha sokan szülnek, akkor minél többen vannak, annál többet költenek, ami sokak számára üzlet. Arra nem gondoltak, hogy minden, amit megtermelünk, elvesz a földből, hiszen abból tudunk teremteni, alkotni, ami a földünk és azt tudjuk hozzátenni, ami a fentünk: a fent a mennyei atyánk, az Ő tudása, az Ő gondolatai, hite, a lent pedig a Földanyácska. A föld az, amely nevel, etet, táplál, ölel és szeret minket. Átalakítani azt kell, ami a megváltozott körülményeinkhez komfortos, de ehhez kell egy felsőbb segítő, aki belelát abba, hogy mit érdemes átalakítani és mit nem. Mi sajnos általában már nem kérjük a vezetést. Túl felnőttnek gondoljuk magunkat és megpróbáltuk egyedül. Lehasítottuk magunkról a Mennyei atyát és már Földanyácskánkról is le szeretnénk válni. A felnőttség nem azt jelenti, hogy megszakítjuk a kapcsolatot apánkkal és anyánkkal, hanem azt, hogy kevesebbet kérdezzük őket arról, amiben döntünk és kevésbé vesszük őket igénybe, amikor élünk: ezt jelenti a felnőttség. A felnőttség viszont ritka a világunkban. Ritkán mondok felnőttre olyan jelzőt, hogy igazán felnőtt, ami szomorú, sajnálatos. Hogyan lehet ezen változtatni? Úgy, hogy először vállalj felelősséget saját teremtményeidért. Vállalj felelősséget otthonodért, gyermekeidért, munkatársaidért és ha ez megy, akkor kapsz lehetőséget újabb vállalásra. Akkor még felnőttebb lehetsz. Minél felnőttebb vagy, annál tovább terhelhetnek, amikor viszont már elég volt a játékból, kiléphetsz. A föld nem az örök élet színtere. Itt addig élünk, amíg élvezzük azt. Ha jól érzed magad, maradhatsz hosszan, ha viszont nem élvezed, akkor megbetegíted magad és elmehetsz. Erről írok legközelebb, hogy miért és hogyan betegítjük meg magunkat, ha nem élvezzük a játékot.