A szerelem a legszebb érzés, amely miatt ide születünk. Egy fény nem tud érezni, érzékelni. De egy test, igen. Az tud. Akkor testet kell létrehozni hozzá, hogy érezz. Egy olyat, amely képes érezni. Ha ez megszületett, készen állsz a szerelemre. Hogyan? Úgy, hogy a szerelem érzése testfüggő. Ha a tested teljesen egészséges, kész vagy érezni. Ha a szív zárt, tehát nem tökéletes, akkor még nem. Miért lehet a szív zárt? Mert régi energiákból, régi szerelmi drámákból, régi érzelmekből teremtette meg magát. Ahogy a szív fejlődik, úgy alakul ki a szeretet, és később a szerelem érzése benne. Egy egészséges szív tud szeretni. Egy beteget erre meg kell tanítani. Hogy lehet a szívet megtanítani arra, hogy szeressen vagy akár szerelmes legyen? Úgy, hogy megérted őt. A szívet. A te szíved a te Genetikád. Tehát a te családod. A családod, ha érez, ha szeret, akkor ez automatikus tudás, reflex akár nálad. Ha a családod nem érez, nem szeret, mert nem tud, akkor tanulni kell. Ugyanúgy, mint a matematikát. Ha a család abban jó, akkor neked is könnyű dolgod lesz, de ha nem, akkor egyszer kétszer bizony megbukhatsz akár matematikából, vagy akár szerelemből is. A szerelem megtanulása könnyebb, mint a matematikáé, mert az legalább látható. Ha látsz olyat, amely minta a számodra, akkor rögzíted, hogy így szeressenek és én így szeretnék szeretni. Tanítanak a filmek, a könyvek, és az életben látott szerelmek. Ha olyan vagy mint anyukád és érzel valamit valaki iránt, kérdezd meg hogy ő mit tenne. Ha megtanította neked, amit tud és nem lett elég a szerelem hőfoka általa, akkor tanulj még mástól. Aki jobban tud. Aki olyan, mint aki jobban tud szeretni. Honnan derül ki? Hogy az ő példáját, vagy az ő mintáját is kipróbálom. Amelyik bejön az már jobb. Tanultam valamit. Ja hogy ez nem biztos, hogy egyből, elsőre megy? Igen. Ez viszont azt is jelenti, hogy ha egy társadalom feláll a szerint, hogy egy ember csak egy embert szerethet egész életében, akkor feltételezem, hogy ott tart, hogy már tud szeretni. Nincs szüksége a „gyakorlásra”. De ha mégis van, akkor pedig a társadalomnak van szüksége a felismerésre, hogy nem ott tartottunk, ahonnan tanítani kezdünk. Tehát nem kész rá az emberiség még, hogy egyet szeressen. Mert nem tud még szerelmes lenni, és ha nem tud, akkor gyakorolja, hogy később jobban tudja. És ha egyre jobban tudja, akkor egyre több pár marad együtt, és egyre többen szeretnek, és egyre több mintát mutatnak megint annak, aki most kezd tanulni. És akkor az ember megérkezett ahhoz az erkölcsi tanításhoz, ami a társ, egy életre. Akkor már megy. De addig ne várjuk el, amíg nem tudtunk szeretni és nem tudtunk szerelmesnek lenni. Mi határozza meg azt, hogy szeretsz és azt, hogy szerelmes vagy? Az érzés. De ha én azt sem tudom, hogy mit kellene érezni, akkor honnan tudom, hogy mi a szerelem? Sehonnan. Gyakorlatozni fogok. Azt mondják, hogy aki „jár” egy másik valakivel szerelmes lehet. Hát kipróbálom. Vagy sikerül, vagy nem. Mi van akkor, ha én elhiszem, hogy sikerült, és az még nem volt szerelem? Megállítom magam. Azt mondom, hogy ez a maximum, amit érezhet az ember, tehát ez a szerelem. De az nem volt soha szerelem, csak számomra a legmagasabb érzés. Honnan jövök erre rá? Onnan hogy később ez már nem lesz elég. Egy házasság kialakulása nagyon sok tényezőből áll. Valaki szereti a másikat. Ha szereti, akkor meg tesz érte mindent, de ha már nem szereti, akkor nem. Ha én nem teszek meg a férjemért mindent, mint eddig, akkor valamit kell éreznie ebből a férjemnek. És nem fog. Csak azt, hogy eddig megtettél mindent, most meg nem. Ha ott tart a kapcsolat, hogy meg tudnak beszélni mindent, akkor elmondhatod, hogy valami hiányzik. Ezt jelezted azzal, hogy nem esik már olyan jól mindent megtenni érte. Ha beszélsz, ha beszéltek, változtatni lehet. De akkor fel tudod mérni, hogy ez még nem volt soha szerelem. A szerelem nem szül ilyet, hogy nem akarok neki segíteni. Akkor már nem érzel ilyet. De még nincs semmi veszve. Ha szerelmes nem is voltál, de legalább szeretted őt. Ha tudsz, tudtál beszélni, akkor volt szeretet. Ha nem, akkor még az sem volt. A szeretetet is meg kell tanulni. Ne felejtsétek el, hogy onnan is jövünk, aki azt hiszi, hogy egy kedves szót kap, akkor az már szerelem, és elhiszi, hogy az már az. Tehát szerelem. Mennyire ki vagyunk merülve érzelmileg. Mennyire keveset kapunk mástól, hogy még az is kiváltja belőlünk a szerelem érzését, ha ránk néz szépen valaki. Itt tartunk. Sajnos nem ott, ahol hittük. Nem ott, hogy bárki képes szeretni, és bárki képes szerelembe esni. Nem tartunk ott. Ha már ott tartunk, hogy legalább szeretni tudunk, nem lesz szükségünk már párterápiára, és nem lesz szükségünk külső segítőkre ahhoz, hogy javítsunk kapcsolatainkon. De ha nem tudunk beszélni, akkor nem tudunk szeretni. Két ember van egy házasságban. Ha egy ember tud beszélni benne, az még nem elég. Az tanítsa meg a másik embert arra, hogy kommunikáció. Arra, hogy beszéd. Hogy mit akarok közölni. Vannak-e gondolataim. Vannak-e olyan fontos információim, amelyeket meg szeretnék osztani. Ehhez viszont fontosnak kell lennem. Ki előtt? Elsősorban magam előtt. Miért? Hogy megértsem, hogy ki vagyok.

Sokszor azt hisszük, hogy többek vagyunk, mint egyébként vagyunk. Vagy azt hisszük, hogy kevesebbek vagyunk, mint valójában vagyunk. Ez nem jó. Nincs igazság az alapban. Az alapról indul egy párkapcsolat. Amíg nem jövök tisztába saját magammal, addig irreális elvárásaim lesznek párkapcsolat területén. Ha túlgondolom magam, akkor magamhoz képest, egy nagyon magas rezgésű embert fogok bevonzani. Azt meg is kell tartani. A megtartása ennek az, hogy olyanná válok, amit akarok magamból mutatni. Mindenképpen alakulni fogok. De miután az alap igazság nélküli volt, tehát hazugság volt, így nem valószínű, hogy egész életemben játszani fogom azt a szerepet, amelyet felvettem magamra azért, hogy Ő az enyém legyen. És akkor mi történik? El kezdem felvállalni magam. Azt mondja a férjem, hogy te nem ilyen vagy. Én meg megsértődök, hiszen végre először felvállalom magam, és Ő azt mondja, hogy ez nem én vagyok. Elkezdek megsértődni. Te nem is akarsz engem igazán. De, én szeretnélek, csak nekem nem ezt mutattad először. Azt mondtad, hogy az vagy akit elvettem feleségül. De én nem az vagyok. Én pedig azt kérem. Ki az, aki hazudik? Ki az, aki becsap valakit? Mindenki. A nő, aki vetített, hogy elvedd, hazudott. Amint viszont felvállalta magát, nem kéred. Lehet, hogy vetítés volt az alap, de nem tudhatod, hogy jobb lesz, vagy rosszabb lesz az igazság, ha ki sem próbálod. Ha adsz egy esélyt, akkor odáig eljutsz, hogy átvertek. Hogy átvertétek egymást. Akkor még lehet újra tárgyalni valamit, ha már kialakult a szeretet. Ha nem, akkor elválunk. Ebben jó az ember. És boldogan megy tovább keresni, hogy most biztos sikerül.

Úgy szálltál ki a házasságból, hogy megtanultál szeretni, Nem. Ha úgy szálltál ki, hogy igen, akkor van értelme újat behozni, új kapcsolatot az életedbe, de ha nem, akkor fölöslegesen próbálkozol újra. Ugyanott tartasz. Azokat az embereket, akiket megismersz, arra kényszeríted, hogy olyanok legyenek, amelyet te elvársz, és ha azt megteszik, akkor elveszed feleségül őket. Persze ezt fordítva is írhatnám, hogy a nő kényszeríti a férfit önmaga feladására. Mind a kettő megtalálható a társadalmunkba. Tehát. Ha egy nő képes változni, elvetetheti magát azzal a férfival, aki az Ő „kiszemeltje”. És akkor boldog? Nem. Nem élheti azt az életet, amely számára haladás, tanulás. Elhitette magával, hogy ott tart ahol a férje, és éli azt az életet. Feltételezzük, hogy ez az élet gazdagabb, színesebb, vonzóbb, mint ahol a hölgy,- vagy akár az úr- előtte élt. Ha igen, akkor meg kell tanulni élni benne. Ez nem mindig könnyű. Ráadásul, ha belemész egy olyan kapcsolatba, amelybe te nem haladsz, azaz nem fejlődsz, akkor csak sodródsz. Hiába mondja a férjed, hogy most ide utazunk, most ez az ország jön, most az, egy idő után neked már csak az lesz élményként benne, hogy megint csomagolni, megint intézni repülőjegyet, és akkor hálátlanná válsz. Miért? Mert nem élvezed. Miért nem lehet élvezni egy világkörüli utat bárkinek? Mert nem tartott ott az, aki nem tudja élvezni. A lottó ötöshöz is fel kell tudni nőni. Ha nem tartasz ott, akkor elfolyik minden pillanatokon belül, és még szegényebb leszel utána, mint annak előtte.

Az emberek nem értik, hogy nem tartanak ott. De előre hozzák, kikényszerítik. Azért, mert én már ott szeretnék tartani. És akkor vetíteni kell. Hogy bizony én ez vagyok. Vagy az. De soha nem az, aki valójában vagyok. Azt még nem lehet felfedni. Ha oda értél, tehát azt mutatod, aki vagy, akkor hozzád méltó, illő párral kezdheted el életedet. Lehet, hogy ő még nem visz világkörüli útra, de együtt akár teremthettek olyat. És ha együtt fogjátok megteremteni azt, akkor együtt örültök neki. Az nyitja a szíveteket ismét egymás felé. Kinyitja, és jobban szeretitek egymást. Még több dolgot tudtok majd megbeszélni egymással. Még többet tudtok kiegészíteni egymásból. És ha kiegészítitek egymást, akkor teljesebbek, boldogabbak, többek, azaz még nagyobb szeretetre képesebbek, azaz akár szerelemre is képesekké válhattok. De ez fikció addig, amíg meg nem érted, hogy mindennek az alja, azaz az alapja a pontos önmagam ismerete. Ebben a szülő óriási segítőd, és óriási hátráltatód is lehet.

Ha a szülő tisztán lát, mert ismer, akkor szeret annyira, hogy elmondja, ki vagy. Ha nem, mert nem ismer, akkor vetít. Azt vetíti, hogy szép vagy, hogy okos vagy, hogy több vagy, mint hinnéd, hogy ronda vagy, buta vagy, vagy önelégült, és akkor ez hat. Hat rád, amit elhiszel belőle. Ha valaki nem szép, mert igazságtalanul mondják rá hogy szép, és ezt elhiszi, akkor csak kára lesz belőle. Olyan királyfit vár, aki méltó hozzá. Ha az a királyfi viszont mást lát szépnek, akkor neki boldogtalan élete lesz. A segítség az, hogyha a szülő igazságot mond. De a szülő sem teljes. Ő sem kész felvállalni azt, hogy a gyereke nem tökéletes vagy azt, hogy a gyereke sokkal jobb, mint hinné. Ő benne van a baj, mert nem hisz benne, vagy túl hiszi Őt. A gyermekét. És akkor az igazságot eleve csúsztatva kapja a gyermek, ami alapján felnő. És akkor azt éli, amit megjelenít a szülő számára. Vagy egy olyan gyermek nő fel ebből, aki kicsit túlképzeli magát, vagy egy olyan, aki pedig alul gondolja önmagát. Egyik sem az igaz. És akkor ehhez képest jönnek a pasik. A vőlegények. Amit tol maga előtt az ember. És akkor nincs szerelem, mert nem értem, hogy ki vagyok. És nincs szeretet, mert magamat sem ismerem. Addig, amíg nem ismerem magamat, addig nem tudok szeretni, és addig, amíg meg nem teremtem az alapot, hogy ki is vagyok valójában, addig nem tudok szerelembe esni. Azért, hogy értsd, nem vagy teljes.

A tanulás segít abban, hogy teljessé válj. Ha teljessé váltál, akkor képes lehetsz szeretni, sőt akár szerelembe is esni. Ha pedig nem vagy teljes, tanulj. Hogyan? Más férfiaktól, amelyek megmutatják, hogy mit vetítesz magad elé. Ha azt mondják, hogy gőgös vagy, ne sértődj meg, hanem gondolkodj el ezen. Ha többen is azt mondják egymástól külön-külön, hogy gőgös vagy, akkor már ne elgondolkozz ezen, hanem alakítsd át magad. Hogyan? Gőgöt elengedni úgy lehet, hogy megalázom magam. Ha egy férfi keres engem, de én nem vagyok képes arra, hogy jelezzem felé érdeklődésemet, mert az ciki, akkor bizony el fogom veszíteni az érdeklődését, mert én nem léptem. „Rangon alulinak” ítéltem meg, hogy én keressem őt. De ha ő már egyszer kinyilvánította szándékát, hogy keresett engem, de én erre nem jól reagáltam, akkor egy idő után, nem fog keresni. És akkor a „királylány” nem lesz boldog. Elszúrta. És akkor meg kell tanulni, hogy hol az a határ, amely még megmutatható anélkül, hogy sérülne az ego, és hol van az a hátár, amely már nem megengedett az ego számára, amelytől elvész a lelkesedés körülöttem. Mert az már nem öröm, hogy annyira játszottam a megközelíthetetlent, hogy bejött. És elment az, aki egyébként szívesen lett volna velem.

Az ego nem mindig jó. És az ego egy vetített valóság. Ha jobb az ego - tehát olyan információt áraszt, amely több nálam -, akkor hazugságot sugall, de belátható ideig nyerhetsz vele. Ha viszont rosszabb az ego, mint saját, igaz éned, akkor nem érdemes magad előtt tolni, mert nem fog tetszeni annak, akinek szántad. Ha az ember önmagát adja - és ugye ahhoz előbb meg kell ismernie önmagát -, akkor mindig nyert ügyed van. Hogy kivel, az már más kérdés. Ha olyan emberrel szeretnéd összekapcsolni az életedet, ahol te még nem tartasz, akkor vetíteni fogsz, hogy valameddig megéld azt, hogy így is lehet élni. De nem leszel boldog, mert nem tudod azt élni, ami az igazság, és állandóan szerepet kell játszanod. Abban nincs öröm, és messze nincs boldogság. Ha van az elején valami öröm, az abból fakad, hogy valakinek, aki ott volt ahol te, el mondhatod, hogy feljebb emelkedtél a „ranglétrán” és eldicsekedheted neki, hogy hogyan élsz. De aztán ő le fogja venni rólad, hogy nem vagy boldog, nem vagy kiegyensúlyozott, és hogy ha szeret, el fogja kezdeni mondani neked, hogy megváltoztál, eltűnt az a kedves mosolygós lány belőled, amelybe a férjed beleszeretett, és akkor borul minden. Ő sem kapja meg, mármint a férjed azt, amit kért tőled valaha, azt, hogy vidám vagy, cserfes és boldog. Bármivel fog próbálkozni, az már nem lesz, hiszen elveszítetted magad. Azt, aki voltál. Olyanná váltál, aki érdek, számító és egy idő után ezzel már te sem akarsz azonosulni.

Ki vagyok én akkor? Kivé váltam? Egy szörnyeteggé, akit nem ismer senki. Akit én sem ismerek. És akkor önismeretre van szükségem. De honnan veszem elő azt, aki voltam, ha már azt sem tudom, hogy ki voltam egykor? Magamból. A családomból. Azokból az emberekből, akik ismertek engem. Azokból, akik hatnak még rám. Ha már senki nem hat, akkor teljesen bezártam magam. Akkor onnan kell elindulni, hogy mit szeretnék én. Ki szeretnék lenni. És hogyan jutok el oda, hogy ki szeretnék lenni. Úgy, hogy körülnézek a világban. Meglátom azokat, akik kint vannak és élnek, és azokból kezdem összeállítani magam. Olyan leszek, aki hasonlít arra az emberre, aki tud szeretni. Olyan leszek, aki adakozó. Olyan leszek, aki más, mint én. Ezek az útkeresések. Ezek sémák. Sémák, amelyek kimozdítanak abból, amelyként éltem, és kimozdítanak abból, hogy milyen is lehetne az élet úgy, ha megváltozom. Ehhez is látnom kell embereket, mintákat, életeket és sorsokat. Az ilyen embernek, aki borzasztóan zárt, szüksége van a segítségre. Szüksége van a láttatásra, és ha ez egy könyv, egy film, egy élet, amelyre rálát, segítségére lehet annak, akivé válni akarok az, hogy láttam egy mintát. Élhetek így. Élhetek úgy, hogy ne utáljanak. Élhetek úgy, hogy ne érezzem rosszul magam. Ha ez ideig, óráig tart, akkor is segítség. Ha tovább is tart, még nagyobb segítség, és ha az út elvisz oda, ahol valójában tartok, akkor pedig egyenesen ajándék. Még akkor is, ha az ahol valójában tartok, kevesebb, mint ami az út során előttem volt. De boldog csak akkor lehetek, ha megtalálom önmagam, és ahhoz képest haladok. Akkor már felfelé.

Az életben nagyon sokféle utat elindítunk. Ahhoz, hogy megérkezzünk önmagunkhoz, rengeteget kell majd visszabontanunk. De egyik sem volt hiába való, hiszen minden úton közelebb kerültem önmagamhoz. Akár úgy, hogy távolodtam és érzésben megjelent a hiány az igazságra, és akár úgy, hogy közeledtem. Mindegyik segítség és mindegyik áldás. Egyetlen egy út nem lehet áldás, ha bezárultál. Akkor már nem vagy képes befogadni újat. Olyat sem, amely segítség a számodra. Ha újat hozol létre, azaz beengeded az új információkat, akkor képes vagy élni és képes vagy megtalálni önmagad. Ha megtalálod, boldog vagy és a boldogság jelzi, hogy jó úton haladsz, és akkor már nem térsz le onnan. De ha még nem vagy boldog, akkor csak keressél. Keresd azt, aki vagy. Nem biztos, hogy az leszel, akinek hiszed magad. Lehet, hogy sokkal kevesebb, és az is lehet, hogy jelentősen több. De addig, amíg meg nem találod, hogy ki vagy, addig nem tudod élni az életed, mert csak az egókat fogod formálni, mindig aszerint, amit várnak tőled, magad körül. És az nem te vagy. Az ego nem tud szeretni. Mert az nem él. Az egy teremtett valóság, és az ego „élete” attól függ, hogy te meddig szeretnéd még megtartani. Te tartod „életben”. Te vagy az, aki irányít. De aki irányít, az igazi éned, ne felejtsd el, lehet több is attól, amit hittél magadról, és lehet jóval kevesebb is.

Az enyém több volt, így boldogan mentem azon az úton, hogy elengedjem az egót, és ha elengedted, boldogan fogod megismerni magad. Boldogan fogsz szeretni, és boldogan fogsz élni. De ha te kevesebb vagy mint akit mutatsz magadból, akkor csak addig amíg felismered az igazi énedet, csak addig nehéz. Az olyan, mint amikor azt mondjuk magunkról, hogy én az autóm, és a házam vagyok. Én meg azt mondom neked, hogy az a bankod. Hogy egy kicsit túlképzelted magad. De amint megérkezel oda, aki valójában vagy - és ez lehet, hogy nem mercedes vagy családi ház -, akkor megnyugszol. És azt mondod, hogy végre nem kell vetítenem. Olyan teher ez, amelytől megszabadulni igen nehéz. És ha megszabadultál, akkor jó. Nagyon jó. Még akkor is, ha körülötted eltűnnek azok az emberek, akik eddig „hittek” benned. Hittek abban, amit mutattál magadból. Benned hittek, aki voltál. És ha az akarsz lenni, aki akkor voltál, elérheted. Csak ne „In Medias Res” kezdjed. Ne onnan, ahol még nem tartasz. Hanem onnan, aki vagy. Az érdekes számukra. Azért, mert igaz.

Az igazság vonzó. Az igazat értjük. És lehet, hogy még nem tartok ott, ahol te, de ezt felvállalom, hogy tanuljak tőled. Mert akkor felmértem, hogy te vagy a jobb. És akkor nem vetítem azt, hogy én vagyok a jobb. És azt könnyen el fogod fogadni, hogy te vagy a jobb. Ha ez igaz. Ha pedig nem, akkor te is általam felvállalod azt, hogy te sem vagy olyan jó, olyan tökéletes, mint amilyennek mutatod, vagy mutattad magad. És ha felvállalod, akkor nagy kő esik le a szívedről. Hogy már neked sem kell annyit mutatni magadból, amennyit tettél eddig. És akkor te is kezded megismerni magad általam. Általam, aki talán először a környezetedben felvállalta azt, hogy ennyi, és nem több. Ennyi voltam mindig, csak túlmutattam magam. És akkor megszületik a szeretet. Szeretlek azért, mert köveket gördítettél le rólam. Olyan köveket, amelyeket már alig tudtam hordozni. Olyan köveket, amelyektől már nem tudtam szeretni. Már nem tudtam, hogy mi a fontos és mi nem. És most tudom. És érzem. És a szívem újra ver. Dobog. És él. És szeretni akar. És ha akar szeretni, akkor már képes is rá, de akkor megbeszélünk mindent. Hogy még egyszer ide ne jussunk el, hogy ne tévedjünk el, hogy ne higgyük, hogy minden jó, ha nem vagyok boldog. Hogy ne hitessem el magammal, hogy boldog vagyok, ha nem ver a szívem. A szerelem érzése igen intenzív élmény. Ha még nem tudok szeretni, akkor nem tudom kinyitni olyan nagyra a szívemet, hogy szerelmes legyek. Legyenek előtte barátaim, akikkel feltétel nélküli szeretetet gyakorlok. És legyenek azután szerelmek, amelyeket érezhet újra a test. Ha a test képes szeretni, akkor nem fog már kiugrani a szív a helyéből akkor, amikor érez. Ha a szív képes szerelemre, akkor nyitom tovább. Amikor már ott tart, hogy a szerelem is csak egy érzés. És akkor van tovább. De miután nem ott tartasz, ne azt várd. Azt várd, ami számodra elérhető. Ha ott tartasz, hogy szeretni tudsz, örülj, mert jön nem sokára a szerelem. Ha a szerelem még intenzív érzés, fáj a szíved tőled, a tested nem fog megölni. Várni fog. Addig, amíg be tudod fogadni azt az intenzív érzést. És ha sikerül, akkor hajrá. Szerethetünk, és szerelmesek is lehetünk. Ami az után jön, az már Jézusi. Addig ne várd, amíg nem élted meg az igaz szeretetet, és nem élted meg az igaz szerelmet. Segítek, hogy megéld. Azt, amit olvasol, tanítás. Nem biztos, hogy erre van szükséged. Ha ott tartasz, hogy Jézusi szeretetet akarsz megélni, akkor neked ez kevés. De ahhoz biztos, hogy át kellet, már menj a szeretet tökéletes érzésén bárki felé, és a szerelem teljes érzésén, bárki felé. Ha itt nem tartasz, akkor még túlgondoltad magad ezen a területen. Akkor gyakorolj. Ha már tudsz mindenkit szeretni, akkor mehetsz tovább. Ha még nem, akkor biztos, hogy „visszaküldenek”. Hogy tanulj még. Hogy őt is szeresd. És vannak körülöttünk bőven olyanok, akiket még nem tudunk szeretni. Van mit tanulnunk. Sajnos egy kicsit túlképzeltük magunkat. Az ember, mint olyan még nem született meg. De az emberke lehet egyszer csak ember. Az a fejlődés csúcsa, számunkra. Sok sikert hozzá. Addig is ismerd meg magad, hogy ki vagy, hol tartasz, és élj aszerint. Aszerint,  aki valójában vagy.

A következő alkalommal újabb tudásokat osztok meg veletek magamból. Abból az énemből, amely már képes tanítani. Amely még tanulásra kész, az még nem tanít, de aki már tud bennem, az viszont átadhat már tudást. A következő alkalommal erről írok. Hogy tartunk e ott, hogy tanítsunk. Addig is szép napokat mindenkinek.

Ha valaki figyelmet kap, él. Ha nem, akkor meghal. Ha meghalni szeretnél, akkor elzárod magad a figyelem elől. Visszahúzódsz. És ha élni szeretnél, akkor próbálsz minél több figyelmet fordítani magad felé. Miért? Mert az élet arról szól, hogy tanulni akarunk. Ahhoz pedig figyelem kell. Miért a figyelem a legfontosabb? Azért, mert anélkül nincs élet. Ha semmilyen figyelmet nem kap egy gyermek, akkor táplálás sincs számára. Ha nem kap táplálékot, akkor nem él sokáig. Ha nem figyelem, hogy mikor éhes, hanem azt mondom, hogy most érek rá, akkor nem biztos, hogy enni fog már a gyermekem, mert lehet, hogy már nem is él. Nem én határozom meg azt, hogy etetem vagy nem, hanem Ő. Azzal, hogy jelez. De ha én nem figyelem a jelzését, akkor összevissza lesz közöttünk a kapcsolat. És ha összevissza, akkor nem értem őt. A figyelem fontos. Az alakítja ki a kapcsolat lényegét. A minőségét. Az idő, amelyet ráfordítok benne, majdhogynem mindegy mennyi. Azaz attól függ, hogy a ráfordított idő, milyen mélységű figyelmet takar. Ha a figyelem objektív, elég, akkor rövid időn belül is megkapja a gyermek azt, amire szüksége van. Ha nem, ha a figyelem szórt vagy teljesen szétszórt, akkor egész napokat is együtt tölthetünk, folyamatosan figyelem hiányos lesz Ő. Ha nem értjük, hogy figyelmet kér a másik, akkor azért nem értjük, mert mi sem kaptuk meg valamikor. Akkor tanuljunk abból, amit hibaként vétettek szüleink. Ha a hibákat nem sértésnek, hanem tanulásnak fogjuk fel, akkor a következő generációnak nem kell végigmenni ugyanazon a hibasorozaton, amelyben mi éltünk. Egymásra figyelni nehéz. Azért, mert az a szülői házban tanuljuk meg alapként. Ha az alapot nem érted, akkor akármennyire is jól akarod csinálni, nem megy. Miért? Mert elhisszük, hogy minden, amit a szüleink tettek, jó. Miért? Mert azt tanultuk, hogy tiszteljük őket, és ha tiszteljük őket, akkor nem kérdőjelezhetjük meg azt, amit tettek. Ez így nem jó. Mert akkor ugyanazt visszük tovább. Azt, ami nem jó. És akkor a következő, sőt az azt követő generáció sem kap elég figyelmet és nem lesz ő sem képes kialakítani kapcsolatokat, amely arról szól, hogy figyelem. Az nem jó. És ha ilyen emberek élnek közöttünk, akik nem tudnak, nem képesek egymásra figyelni, akkor degenerált társadalmat hozunk létre. Sikerült. Ha valakinek valamit el szeretnél magyarázni, olyan erőfeszítésre van szükséged, hogy egyáltalán rád figyeljen, ami nem reális. Én akarok valamit mondani neked. Te figyelj rám. De nem megy. Miért? Mert fáradt vagyok. Miért? Mert egész nap arra kellett „pazarolnom” a figyelmemet, hogy olyan emberekre figyeltem, akik nem érdemlik meg. Miért tetted? Azért, mert ha nem figyelek rájuk, elvesztem az állásomat. Ez a legnagyobb harc. Figyelni arra, ami már nem érdekel, és ha figyelmet fordítunk egymásra, energiát vesztünk. És ha energiát vesztünk, pótolnunk kell azt. És ha pótoltuk, akkor újra tudunk figyelni. Mivel pótoljuk az elvesztett energiát? Étellel, itallal, fénnyel, baráti beszélgetésekkel, kedves ölelésekkel, stb. Ha a kedves ölelés elmarad, akkor kevesebb az újrahasznosítható energia. Ha kimarad az ivás, vagy akár az evés, alig van energia. Abból akarjuk pótolni, hogy egymás szavába vágunk. Egymást túlkiabálva, lenyomjuk. Abból akarjuk pótolni, hogy túlbeszéljük, és szidjuk egymást, kiabálunk egymással, az energiáért. Hogy aki hangosabb, „erősebb”, az nyer. És ha elvettem a másikét, akkor újra adhatok. Akár neki. Egy jó békülős szexszel akár. És ha nem arra az emberre fordítom az új megszerzett energiát, akkor akár mással is szexelhettek. Ez nem jó. Nem jó úton szereztem energiát. Nem jó úton töltődtem fel. És ha nem jó az út, akkor hiány marad bennem. Állandó hiány és az állandó hiány azt jelzi, hogy nem tudok figyelni rád, és egy idő után senkire sem. Így vannak társadalmak, családok, párok egymással. És ha így vannak egymással, akkor nincs energiaáramlás, nincs információáramlás és nincs tudás egyben. Mert amit mi emberek tudunk, azt együtt tudjuk. Együtt nagyok lehetünk. De ahogy most szétszakadva vagyunk, így tudásunk szinte nulla. Az ember sokat tud. Beszélj vele. Értesd meg őt, azaz az embert, hogy érdekel téged. Ha Ő azt látja, hogy érdekled, akkor átenged neked tudást. Megosztja veled tudását. És ha megosztotta veled tudását, te több lettél tőle. De ha azt mondod, hogy nincs időm figyelni rád, akkor holnapra vagy azt követően még kevesebb időd lesz figyelni, mert még többet követelnek tőled. És ha még többet követelnek tőled, akkor még többet kell tudnod. De ha nem érsz rá tanulni, mert nem tudsz figyelni, akkor egyszerűen elfáradsz, és nem érdekel már semmi. Túl sok volt, illetve rosszul értettük meg a lényegét. Ha tanulunk, tehát figyelmet fordítunk valakire, akkor többek leszünk. Ha többek leszünk, akkor már képesek vagyunk adni. Ha adunk, akkor megint figyelmet fordítunk valakire. Attól megint kapunk. És így tovább. Van energia, van töltődési lehetőség és van erő benned. Az fontos. De mindennek az alapja a figyelem. Az a figyelem, ami nincs, mert elfáradtunk, mert kiégtünk, és ugyanezt tanítjuk gyermekeinknek. Szükséges rosszként élik meg az iskolát. Miért, Mert ők nem kapnak elég figyelmet otthon, de azt várjuk tőlük, hogy figyeljenek oda az iskolába. Ez olyan mintha azt mondanám, hogy ugyan most egy hétig nem fogsz enni kapni, de azért a maratont légy szíves elsőként fusd le. Körülbelül ennyi energiával engedjük el őket az iskolába. Maratonra nem elég, de egy-két órára talán. Ha egy-két órát figyelnek, az már jó. De nem tudnak töltődni. Alig van olyan tanár, aki ad. Azért mert ő sem kap. Nincs figyelem. Sem otthon, sem a környezetben ahol van. Sem a kollégák, sem a társak, nem adnak elég figyelmet. És akkor ők sem tudnak adni. Ördögi kör. Miből adjunk, ha már nekünk sincs? Akkor töltődjünk föl. Hogyan? Különböző technikákat lehet találni. Sport, horgászat, kirándulás, jóga, ökológia tábor, spirituális feltöltő lehetőségek, pl. csendtábor, stb. Ezeket arra találták ki, hogy aki megfáradt, kezdjen kicsit töltődni. De mi nem tudunk, mert ebben is, akár a sportban, akár a spirituális táborokban, teljesítünk. Miért? Mert ezt hoztuk magunkkal. Hogy mindenkinél jobbak legyünk. Hogy versenyezzünk, és ha versenyzünk, akkor nem elosztjuk a csoportból származó energiát, hanem elvesszük, és ha elvesszük, akkor a másiknak nem marad. A csapatok versenyében, így csak az szerez energiát, aki győzött, aki „csak” játszott, azaz részt vett a játékban, veszített, és így nem lett több energiája, és figyelmet sem kap, hiszen csak az első hely számít. Rossz, ami van. Én elhiszem, hogy rég óta így van. De ami rossz, azt nem lehet azzal deklarálni, azzal hitelesíteni, hogy mindig is így volt. És azt is elhiszem, hogy volt, amikor ez még jó is volt. Amikor ott tartottunk, hogy verekedéssel döntöttük el, hogy kié a jobb nő. Vagy kié a győzelem bármiben… De ahhoz képest haladtunk. Kultúránkat is ehhez kell igazítani. Ha már tudjuk, hogy hogyan adjunk figyelmet, akkor nem kell versenyeznünk érte. Akkor már nem kell legyőznünk senkit azért, hogy energiához jussak. Vagy ha igen, akkor még a tanulás elején vagy. Az sem baj, csak ne hidd el magadról, hogy az, amit te teszel, az az egyetlen járható út. És akkor nem fogsz harcolni. Mert ha belegondolsz, te sem akarsz mást, mint figyelmet. És ha nem kaptad meg, akkor próbálod elvenni. és még az is lehet, hogy közben, a sport teljesítményed közben jól szerepelsz, és jól feltöltődsz, de más szenved, és más energiáját így elvetted. És akkor nem érted a lényeget. Hogy te is, én is, mi mindannyian ugyanannak az egynek vagyunk részei. Ezt a család szemlélteti. A családban különböző emberek vannak, mégis közös az alap. Közösek a gyökerek. Jobban el tudjuk fogadni őket, mint azt, aki nem a családtagunk. Miért? Mert ezt még meg tudjuk emészteni, hogy van valaki rajtunk kívül, aki fontos. Nekünk. És akinek mi is fontosak lehetünk. De hogy ez körön kívül, azaz családon kívül is lehet, azt bizonyítja az, ha szerelmes leszel. Valaki aki „idegen” fontossá válik neked. Miért? Mert figyeltél rá. Miért? Mert ő is rád figyelt. És ha egymásra figyelmet szentelünk, akkor energiát nyerünk. nem úgy hogy elvesszük mástól, hanem adjuk, és kapjuk. Ez az egyensúly. Azt pedig a szerelem, vagy akár a szeretet által nyerjük. Gondolkozzatok ezen. és ha sikerült, akkor legközelebb beszélünk, azaz írok a szerelemről. Annak minden szépségével, fontosságával, és értésével. Addig is szép napokat, millió ölelés nektek Móni.