Mindenki tud teremteni és mindenki teremt is. Kérdés, hogy ha tudnánk: miket teremtünk, akkor vállalnánk-e érte a felelősséget. A felelősség pedig segít megérteni azt, hogy miért kell, hogy a teremtményeinknek következménye legyen. A következmény dönti el, hogy a teremtésünk valakinek jó vagy sem. Miért teremtünk? Azért, mert aki él, az életet hoz létre. Mi az élet? Mozgás, keringés, hang, indulatok, érzelmek, stb. Minden teremt, minden: ami él. Nem csak gyermekeket tudunk teremteni. Agyunknak is, szívünknek is és egész testünknek van egy rezgése, hulláma, amely bekapcsolódik a hullám alakú univerzumunkba. A gyermek egyértelmű, hogy a mi gondolataink, tetteink és érzelmeink következménye. Miért nem egyértelmű számunkra, hogy vagy csak gondolat általi teremtés, vagy csak érzelem általi teremtés és csak testi teremtés is. A test a mozgásával teremt, mint ahogy minden. Amikor testi teremtésben vagyunk, akkor vagy az izmaink kapnak több vért, ezért azokat teremtjük újjá vagy a vesénk, gyomrunk, stb. kapja a legtöbb vért a testünkben. Bármi több vért kap, mint amennyi kellene, egyensúlytalanná válunk. A teremtéseink pedig megnyilvánulnak az egyensúlytalanságunkból. Aki egyensúlytalanná válik, az nem tud békét teremteni, csak valaki vagy valami oldalára állni. A béke kizárólag az egyensúlyban lévő ember teremtménye lesz. A béke pedig fontos része a teremtésnek. A gondolatokkal és az érzelmeinkkel is teremtünk. Minél több gonosz gondolatunk van, annál bántóbb emberré válunk. Aki bántó, az vissza fogja kapni a bántásokat. Nem azért, hogy fájjon, hanem azért, mert tanulnia kell. Isten nem bántani akar, mint ahogy szüleid sem bántásból büntetnek, hanem tanítási  szándékból. A gondolat nem csak felnőttként jelenik meg bennünk, hanem már gyermekként is csakúgy, ahogy érzelmeink is. A gyermeki gondolatokért és az abból származó teremtésért mi szülők vagyunk felelősek. Aki viszont felnőttként teremt bántó dolgokat gondolatai által, annak saját magának kell vállalni a felelősséget értük. Érzelmeink hasonlóan működnek. Gyermekeid érzelmeit felülírod, kijavítod, ha szomorú, megvígasztalod, ha dühös, megbékíted, ha izgatott, lenyugtatod, stb.: azért, hogy amikor felnő, amit az érzelmei által is teremteni fog, az számodra is boldogság és öröm legyen. Teremteni jó. Minden teremtés visszajelzése annak, hogy hol tartunk, mire vagyunk képesek. Minden teremtésünket meg kell vizsgálnunk, hogy kinek lett jó. Ki az, aki örül annak, amit teremtünk és ki az, akit bánt. A bántás pedig azonnal visszajön onnan, ahol van. Nem szándékosan is teremthetünk bántást, rosszindulatot. Hogyan? Például gyereket vállaltunk. Számunkra megszületik az a csoda, amit annyira vártunk. Nem számoltunk azonban azzal, hogy valakinek esetleg a családból nem lehetett gyermeke. Ilyenkor segítünk neki is megélni általunk az örömöt és megoszthatjuk gyermekünk szépségét, növekedését, kedvességét vele, viszont ha elzárkózik tőlünk a rokonunk, akkor nem tud örülni nekünk. Aki nem tud örülni, az (miután nincs fény árnyék nélkül) megéli a saját érzéseit, ami öröm nélkül: boldogtalanság, önsajnálat, hiány, illetve bántás, szomorúság, féltékenység, irigység is lehet. Ha te adsz a számára az örömödből, nézd meg, hogy mit kapsz érte. Akiben nincs más, csak bántás, irigység, azt ne gondold, hogy el kell fogadnod, kivéve akkor, ha te is adtál valamit neki. Adtál az örömödből, akkor kapni fogsz érte: azt ad, amije van. Ha már megértetted az adok kapok törvényét, akkor rájössz, hogy nem kell olyan emberrel együtt lenned, aki számodra csak negatívat tud adni. Engedd el és találd meg azokat az embereket, akik hozzád hasonlóak, akik veled tudnak örülni örömödben, de tanuld meg, hogy minden gondolat, minden érzés is teremt. Amikor pedig te magad is indulatos vagy, akkor abból harcot, háborút teremtesz. Azokat a harcokat, amelyeket elindítottál, azért felelősséget kell vállalnod és minden harcot ki kell békítened. Amikor megérkezik a béke benned, akkor sikerült kiegyenlíteni valamit és békét teremtettél. A béke ilyenkor mint információ, mint érzés, mint energia áramlik és hat. A béke ugyanúgy hat mindenkire, mint a harag, a düh, az indulat. Vizsgáld meg magadat és lásd saját teremtéseidet. Lásd, hogy sokan érzik jól magukat veled vagy kevesen. Lásd, hogy beszélgetéseitek inkább mások szidalmazásáról vagy mások értékeinek felfedezéséről szólnak. Lásd, hogy gyógyítanak-e szavaid, energiáid vagy megbetegítenek másokat. Lásd, hogy a szeretet, öröm áramlik-e benned és ebből hozol létre életet vagy a hiányok láthatóak benned, mint a boldog-talanság, elégedett-lenség, erőt-lenség, stb. Miden negatív valaminek a hiánya. Te magad döntsd el, hogy fel akarod-e tölteni a hiányaidat és abból fogsz teremteni, ami boldogság, elégedettség, erő vagy ragaszkodsz ahhoz, amid van és ragaszkodsz az abból való teremtéshez.  Akkor viszont tudnod kell, hogy aki hiányból teremt, annak a teremtésében, teremtményében boldogtalanság, örömtelenség, áldatlanság fog megjelenni. A gyermekünk is önmagunk tükre lesz. A gondolatunk, érzelmeink teremtményei is minket fognak visszatükrözni: az pedig a mi felelősségünk lesz. Gondolkozz azon, hogy “mit szabadítasz a világra” önmagad érzéseiből, gondolataiból és saját testedből. Gondolkozz ezen és kontrolláld. Erről írok legközelebb.

Minden az életről szól, de az élet vége mindig a halál: kivéve akkor, amikor “legyőzzük” a halált. Hogyan győzzük le a halált? Az élettel, az élet meghosszabbításával, az élet élésével. A halál segítség: segítség annak, aki már nem képes élni az életét, aki már nem élvezi az életet. Segítség akkor, ha végig éltük életünket. Segítség, ha be szeretnénk fejezni azt. Az élet értelmetlen halál nélkül, a halál pedig értelmetlen élet nélkül. Egyik sem létezhet a másik nélkül mindaddig, amíg dualitásban élünk. A dualitás két pólus, ami ellentétes és ami különböző: ezek a különbözőségek adnak színt életünknek. A színek a tökéletestől, azaz a fehér fénytől való eltérés. A dualitás a két véglet. Ha önmagunkban egyesítettük a színeket és megéltük végpontjait, már csak a teljességet szeretnénk: ahol minden szín megszűnik, ahol minden értelmet nyer és ahol már nincs szükség a halálra ahhoz, hogy éljünk. Nem itt tartunk, de ide tartunk: addig pedig az élettel tudunk értelmet adni a halálnak. Sokszor, amikor valaki nagyon szeretne gyermeket és megfogan, de elvetél: értelmetlen halálként éli meg. Miért? Hiszen valami elindult, ami eddig nem volt. Eddig meddő volt és most végre megfogant: ez egy ünnep. Lehet, hogy a számára rövid volt az élet, de sikerült életet lehelni egy meddő testben. Ünnepelni kellene azt, hogy a talaj kezd termővé válni. Mi pedig gyászolunk, a gyász pedig hosszú. A gyász az elengedésről szól. Minden, amit elengedünk, azt el kell gyászolni, sírni és szenvedni kell. A gyász nem tesz alkalmassá újra a befogadásra. A gyász elengedés: abban nem tudsz megfoganni, azaz befogadni. Ünnepelj, hogy elindult az élet. Ünnepeld az életet és ne ragadj bele a halálba. Az élet győz akkor a halál felett: amire figyelsz, annak adsz energiát és ami energiát kap, az lesz látható: a dualitásban az tud megnyilvánulni. Energiát csak figyelem által kapunk. Figyelem magunktól, figyelem a környezetünktől. Hiába jövünk mi ki a gyászból, ha mások, a szeretteink kizárólag a halálba, a szenvedésbe tudtak beleragadni. Ha ők még gyászolnak, az hatni fog ránk. Ha ők attól félnek, hogy mi lesz, ha....: az is hatni fog ránk. Magunknak kell elválasztani magunkat a haláltól és magunknak kell odafordulnunk az élethez: magunknak, ha élni szeretnénk. Ha élünk, akkor képesek vagyunk életet teremteni. Mi az élet? Az élet az hit, öröm, boldogság, finomság, stb. Az élettelenség ezek hiánya. Bármi, ami hiányzik belőlünk, az a fény hiányaként az árnyék: az árnyék az nem létező, az nincs, csakis a fény hiányaként jelenik meg. Az árnyék képviseli a dualitás másik végpontját. Amikor el tudsz mozdulni attól, hogy az árnyékot létezőként lásd, elindul az élet. Az élet pedig a létező létezése. Arra fókuszálj, amid van: arra, ami létező, tehát él. Az élet azt mutatja meg számunkra, ami van és arra is rávilágít, ami nincs: azért, hogy betöltsük azon hiányainkat, ahol üresség van. Aki boldog, az szül: azért, mert van mit adnia. Aki boldogtalan, az elvon másoktól mindent, amije neki nincs. Lehet egy életen át játszani a boldog kiegyensúlyozottságot, de akkor biztosan tudunk életet adni. Az élet az életből jön létre: amikor nem sikerül gyermeket foganni, nézz rá önmagadra, mi hiányzik? Ami hiányt feltársz, az már mind feltölthető: ezért kell szembesülni önmagunkkal azért, hogy hiányainkat ne elrejtsük, hanem betöltsük. A hiányok betöltése után nincs félelem, nincs szomorúság, nincs bántás. Megváltozunk: tele leszünk élettel és ezáltal életkedvvel. Az életkedv nem tud mást adni, mint életet. A hiányok természetesen nem csak így nyilvánulnak meg, sokszor orvosilag is látható formát öltenek: ezen formák például magnéziumhiány, ásványi anyag hiányok, vitamin- vagy hormonhiányok és természetesen ezek a hiányok már eljuthatnak odáig, hogy ezáltal kisebbek szerveink, sorvadtak vagy ki sem fejlődtek. A hiányok viszont mindig abból születnek, ha nem vagyunk hajlandóak időben észrevenni azt, ami belőlünk hiányzott. Aki látja hiányait időben, az betöltheti azokat. A halál viszont mindig értelmes: van értelme, tanít minket. Lehet, hogy azt gondoljuk, hogy aki elment közülünk, annak már nem sokat ér a tanítás (bár Ő is ezen tanulás által térhet vissza földünkre), de az itt maradottak számára óriási segítség lehet. Mikor? Ha nem ragadunk bele a gyászba. Ha nem gondoljuk azt, hogy ott véget ér minden, ha valamely szerettünk befejezi az életét. Az élet azáltal tud jól, jobban folytatódni számunkra, hogy ha tanulunk a szeretteink halálából: akkor nincs értelmetlen halál. Nincs semmi értelmetlenül, csak mi nem akarjuk értelmezni a dolgokat. Az új világ mindig attól lesz új a régihez képest, hogy a benne zajló létezést éppen hogyan, milyen más szempontok alapján értelmezzük. 200 évvel ezelőtt mást akart tanulni az ember, ezért más volt az életnek a fontossága. Ma megint mást akarunk megérteni belőle, ezért a régi értelmezés a régi szempontok alapján: nem lesz már értelme életünknek. Újra kell gondolni, hogy miért vagyunk itt. Új szempontokat kell szülni, ami alapján szemlélünk vagy élünk: ezen új szempontok a fiatalok által születnek. A fiataloknak most az érzelmek a fontosak. Aki be tud kapcsolódni az érzelmesebb világba, az tovább él, aki viszont nem, az el fog menni: nem azért, mert Ő nem szeretne élni, hanem azért, mert nem tudta felvenni az új fordulatszámot és ezáltal visszahúzná az új szemléletet. Aki bekapcsolódik, az fejlődik tovább: eddig az ész, a szellem fejlődése volt előtérben, most pedig a szív, a lélek fejlődése jön. Nem én döntöttem így, én csak jelzem, ami érkezik, ami jön. Te pedig eldöntheted, hogy bekapcsolódsz-e. Bekapcsolódni önvizsgálattal tudunk. Olyan önvizsgálattal, amiben önmagunkra ismerünk. Hol tartunk érzelmileg? Ehhez segítségül kell hívnunk környezetünket, akik tükröt tarthatnak számunkra. A tükör fontos: magunkat kívülről nem látjuk. Az élet pedig ott kezdődik, amikor azt, ami volt: elfogadod és átalakítod Te önállóan. Az a te életed, az a te fejlődésed. Akkor élsz, ha teszel, ha cselekszel, ha változol. Az élet pedig nem engedi a halált megjelenni. A halál akkor közelít, ha elfelejtesz élni. A fény kiszorítja az árnyékot. Az árnyék csak akkor jöhet, ha nem kéred vagy nem tudod már befogadni a fényt. Tanulj élni, ha szeretnél és éld úgy az életed, hogy a teremtményeidért neked kell vállalni a felelősséget. A teremtményeink pedig a gyermekeink: a gondolataink és a cselekedeteink által élnek. Erről írok legközelebb.